Lehet, hogy furán hangzik, de most már el tudom képzelni, hogy az ember egy bizonyos kor után tényleg úgy érzi, elég volt. Úgy érzi, eleget élt, és már szeretne meghalni.
2011.11.19. 22:10
Néha nem lennék
Címkék: halál küzdés
Talán akkor, amikor már se céljai nincsenek igazán, sem a remélt jövőbeni változás, sem az újrakezdés lehetősége nem élteti tovább. Amikor már tényleg minden csak arról szól, hogy ugyanazokat a rutintevékenységeket végzi nap, mint nap. Amikor már úgy érzi, senkinek sem fontos igazán, hiszen megtett mindent, ami tőle tellett.
Minek is gondolok harmincnégy évesen, két kisgyerekkel a nyakamon a halálra?! Kérdezhetnétek, jogosan. Hiszen olyan fiatal vagyok! Hiszen annyi dolgom van még! Annyi óra, annyi nap, annyi hét és annyi év áll még előttem, amit végigküzdhetek, végigizgulhatok, végigszenvedhetek. Annyi öröm és élmény, amit megélhetek, annyi kudarc és bánat, amit eltemethetek. Annyi tennivaló, annyi munka, amit elvégezhetek.
Pont ezért. Belegondolok néha, és megrettenek. Vannak napok, amikor egyszerűen nem bírom. Már megint felkelni nyúzottan, kialvatlanul. Ezredszerre is végigcsinálni a reggeli rituálét. Felöltözni, öltöztetni, reggelit készíteni. Vitamint beadni, indulásra készen elstartolni az oviba. Ott újra öltöztetni. Visszaindulni, boltba menni, zöldségeshez, postára, ahová kell. Hazaérve már megint hegyekben áll a szennyes, pedig még a szárítóról sem szedtem le a tiszta ruhákat. Halomban a vasalnivaló. Hiába főztem a hétvégén egy fél hadseregre valót, már megint üres a hűtő. És hiába porszívóztam és mostam fel két nappal ezelőtt, mindenfelé morzsahegyek és a reggeli maradványai.
És csak telnek a napok, a hetek, a hónapok. Néha úgy érzem, nem változik semmi. Ugyanazok a gondok nyomasztanak, mint egy évvel ezelőtt, és a megoldás még mindig fényévekre tőlem. Ugyanolyan fáradt és elcsigázott vagyok néha, és ugyanúgy nem tudom, mikor és hogyan fog mindez megváltozni.
A legrosszabb az egészben, hogy mostanra már a reményt is feladtam, hogy valaha jobb lesz. Rájöttem, erről szól az élet. Legalábbis, ha szültél két gyereket, és nem vagy milliomos, akkor eléggé hasonló lehet mindenhol a forgatókönyv. Persze mindenki másképp éli meg, de a lényeg ugyanaz. A küzdés. Nap, nap után. Ha kicsik a gyerekek, gondoskodni kell róluk. Te fürdeted őket, eléjük rakod a kaját, és rosszabb esetben a majdnem négyéves gyerekedet is te öltözteted, ha szeretnél időben elindulni, és nem akarsz örökösen harcolni vele. Az első gyereknél még azt hiszed, hogy idővel jobb lesz. Majd megnő, és jaj de jó, nem kell pelenkázni, és majd tud rendesen járni, és beszélni, és el fogja tudni mondani a dolgokat. Mennyivel könnyebb lesz, álmodozol. Hát egy frászt! Igen, ez a része valóban könnyebb. De kapsz helyette mást. Egyéb, egyre komolyabb, egyre több fejtörést okozó problémákat. Hogyan vedd rá, hogy hajlandó legyen éjszakára hálózsákot felvenni, hogy ne fázzon meg amikor kitakarózik? Hogyan érd el, hogy nekiálljon reggelente egyedül felöltözni? Hogyan bírd rá, hogy három falatnál többet egyen a reggelijéből? Hogyan győzd meg, hogy ahhoz, hogy jól érezze magát, szüksége van az alvásra?
És még sorolhatnám. Ugye, mennyivel egyszerűbb egy kisbabát bepelenkázni, megetetni, éjszakára hálózsákba csomagolni, elaltatni?
Már nincsenek illúzióim. A dackorszak egyszer elmúlik, a gyerekek felnőnek, önállóak lesznek, de valami sosem változik. A problémák, a gondok, a küzdés, ezek megmaradnak. Mint ahogy a szennyes ruha, a vasalnivaló és a kosz is összegyűlik minden áldott héten.
2 komment
A bejegyzés trackback címe:
https://eletfiukkal.blog.hu/api/trackback/id/tr193397021
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
laurynster 2011.11.20. 10:46:57
Én 29 éves vagyok, és sokszor fordulnak meg a fejemben hasonló gondolatok, mint a tiédben. Tudom, mit érzel, és talán, ha egy kicsit nyugtat: nem vagy ezekkel a gondolatokkal egyedül.
A legrosszabb - nekem jelenleg ez a legrosszabb - az, hogy álmodsz magadnak valamit, az álmaid sorról-sorra válnak valóra. Megkapsz egy munkát, ami az amire mindig is vágytál, de a munkaidő reggel 9-17-ig tart. Ez azt jelenti, hogy délután fél 6-nál előbb nem látod a gyermekeidet. Nyugtatod magad olyanokkal, hogy az együtt töltött idő minősége és nem a mennyisége számít...
...de mégis nap, mint nap belehalsz egy kicsit a hiányukba.
Réka, Bogica és Zali anyukája voltam. :-)
Beszélgessünk egy jót valamikor. Ránkférne, nem?
Orsi
A legrosszabb - nekem jelenleg ez a legrosszabb - az, hogy álmodsz magadnak valamit, az álmaid sorról-sorra válnak valóra. Megkapsz egy munkát, ami az amire mindig is vágytál, de a munkaidő reggel 9-17-ig tart. Ez azt jelenti, hogy délután fél 6-nál előbb nem látod a gyermekeidet. Nyugtatod magad olyanokkal, hogy az együtt töltött idő minősége és nem a mennyisége számít...
...de mégis nap, mint nap belehalsz egy kicsit a hiányukba.
Réka, Bogica és Zali anyukája voltam. :-)
Beszélgessünk egy jót valamikor. Ránkférne, nem?
Orsi
Rekucus 2011.11.20. 20:35:56
@laurynster: Szia! Köszi a bátorítást, ma már kicsit jobban vagyok. Csak néha rám jön ez a depi. Dumcsizzunk, még otthon vagy, nem kezdtél dolgozni? Te mikor érsz rá? Nekem Benedek az egyetlen kötöttség napközben, de akár egy esti - gyerekek lefektetése utáni - randit is összehozhatunk.