Ahogy az ágyban fekve felidéztem magamban megismerkedésünket, első randinkat, és az ezt követő találkozásainkat, meglepve tapasztaltam, hogy nem is az események részleteinek elképzelésével, hanem a hozzájuk kapcsolódó érzések, hangulatok újraélésével képes vagyok úgy emlékezni mindenre, mintha tegnap történt volna. Persze bizonyos dátumok, adatok örökre megmaradtak. 2004. június 7-én találkoztunk a Kelta Sörözőben, furcsa körülmények között. Engem éppen előtte nap tett lapátra az előző pasim, és azért jöttem ide, hogy barátnőmmel egy jót sörözzünk, miközben elsírom neki  a bánatom. Ma is emlékszem, hogy egy homokszínű, hajszálcsíkos hosszúnadrág, és egy piros, magas nyakú felső volt rajtam. Tök gázosan néztem ki szerintem, előtte egész éjjel és egész nap bőgtem. Nem is értettem, mit bámul rajtam az a helyes srác a szemközti asztalnál onnantól kezdve, hogy megérkeztem, és helyet kerestem a teraszon.

Néhány sör után felbátorodva odainvitáltam az asztalunkhoz – persze Gábor szentül állítja, hogy előbb-utóbb ő is lépett volna, csak hát én megelőztem. Arra is emlékszem, hogy amikor közelebb ült, hirtelen már nem is tetszett annyira. Kedves volt, szimpatikus, de semmi extra. Azért megadtam neki a telefonszámomat, elvégre sose lehet tudni. Hét év távlatából visszatekintve elmondhatom, jól döntöttem.

Az első néhány találkozásunk meglehetősen ambivalens érzéseket keltett bennem. Egyrészt legyezgette a hiúságomat, hogy egy jó pasi ennyire teper értem, és ráadásul jól is éreztem magam a társaságában. De az elején valahogy hiányzott az a bizonyos plusz. Jól emlékszem, hogy még azt sem engedtem, hogy megfogja a kezemet, valahogy olyan idegen, furcsa érzés volt. Emellett viszont voltak olyan pillanatok, amikor hirtelen nagyon közel éreztem magamhoz. Már az első randinkon, a Zorbas étteremben is átéltem ezt a furcsa kettősséget. Persze könnyen lehet, hogy ehhez a két üveg mazsolabornak is volt némi köze, amit ott elfogyasztottunk.

A fordulópontot egy közös strandolás jelentette Lepencefürdőn a hónap utolsó szombatján. Itt csattant el az első csók, és innentől kezdődött új időszámítás az életünkben, immár együtt.   Ettől kezdve az a nyár egy megismételhetetlen csoda volt. Jöttünk-mentünk, buliztunk, pörögtünk folyamatosan. Balaton, Római-part, buli, buli hátán. Folyton együtt, egymáson lógtunk, amit a barátaink néha kicsit nehezen toleráltak. De minket nem érdekelt. Egy hetet külön töltöttünk, mert én augusztus elején Horvátországba utaztam két barátnőmmel. Persze minden nap beszéltünk telefonon, és jöttek-mentek az sms-ek. Aztán egy hétre közösen is elutaztunk Chioggia-ba, Olaszországba sátrazni. Fapados járattal mentünk, a velencei repülőtértől másfél órát kellett buszozni,hajózni Chioggia-ig, majd a kikötőtől egy órát gyalogoltunk a kempingig rengeteg sok cuccal, mégis, életem eddigi legszebb nyaralása volt. Annak a nyárnak a csúcspontja.

Hét évvel később, ma itt ülök egy lakótelepi lakásban. A nagyfiam a maminál nyaral, mivel kitört a bölcsiszünet, a kicsi alszik. Gábor dolgozik. Most éppen nem esik az eső, de gyakorlatilag napok óta rossz idő van, és semmi nyári hangulatom nincsen.

Eltűnődöm. Hol van az a két szerelmes, gondtalan fiatal? Elsodorta őket az élet, a hétköznapok. De ha nagyon keresek, valahol mélyen, legbelül, még rájuk lelek. Most csendben várnak, lapulnak, hogy ha csak néhány napra is, de újra előtörhessenek majd. Talán jövő nyáron...