Talán akkor, amikor már se céljai nincsenek igazán, sem a remélt jövőbeni változás, sem az újrakezdés lehetősége nem élteti tovább. Amikor már tényleg minden csak arról szól, hogy ugyanazokat a rutintevékenységeket végzi nap, mint nap. Amikor már úgy érzi, senkinek sem fontos igazán, hiszen megtett mindent, ami tőle tellett.

Minek is gondolok harmincnégy évesen, két kisgyerekkel a nyakamon a halálra?! Kérdezhetnétek, jogosan. Hiszen olyan fiatal vagyok! Hiszen annyi dolgom van még! Annyi óra, annyi nap, annyi hét és annyi év áll még előttem, amit végigküzdhetek, végigizgulhatok, végigszenvedhetek. Annyi öröm és élmény, amit megélhetek, annyi kudarc és bánat, amit eltemethetek. Annyi tennivaló, annyi munka, amit elvégezhetek.   

Pont ezért. Belegondolok néha, és megrettenek. Vannak napok, amikor egyszerűen nem bírom. Már megint felkelni nyúzottan, kialvatlanul. Ezredszerre is végigcsinálni a reggeli rituálét. Felöltözni, öltöztetni, reggelit készíteni. Vitamint beadni, indulásra készen elstartolni az oviba. Ott újra öltöztetni. Visszaindulni, boltba menni, zöldségeshez, postára, ahová kell. Hazaérve már megint hegyekben áll a szennyes, pedig még a szárítóról sem szedtem le a tiszta ruhákat. Halomban a vasalnivaló. Hiába főztem a hétvégén egy fél hadseregre valót, már megint üres a hűtő. És hiába porszívóztam és mostam fel két nappal ezelőtt, mindenfelé morzsahegyek és a reggeli maradványai.

És csak telnek a napok, a hetek, a hónapok. Néha úgy érzem, nem változik semmi. Ugyanazok a gondok nyomasztanak, mint egy évvel ezelőtt, és a megoldás még mindig fényévekre tőlem. Ugyanolyan fáradt és elcsigázott vagyok néha, és ugyanúgy nem tudom, mikor és hogyan fog mindez megváltozni.

A legrosszabb az egészben, hogy mostanra már a reményt is feladtam, hogy valaha jobb lesz. Rájöttem, erről szól az élet. Legalábbis, ha szültél két gyereket, és nem vagy milliomos, akkor eléggé hasonló lehet mindenhol a forgatókönyv. Persze mindenki másképp éli meg, de a lényeg ugyanaz. A küzdés. Nap, nap után. Ha kicsik a gyerekek, gondoskodni kell róluk. Te fürdeted őket, eléjük rakod a kaját, és rosszabb esetben a majdnem négyéves gyerekedet is te öltözteted, ha szeretnél időben elindulni, és nem akarsz örökösen harcolni vele. Az első gyereknél még azt hiszed, hogy idővel jobb lesz. Majd megnő, és jaj de jó, nem kell pelenkázni, és majd tud rendesen járni, és beszélni, és el fogja tudni mondani a dolgokat. Mennyivel könnyebb lesz, álmodozol. Hát egy frászt! Igen, ez a része valóban könnyebb. De kapsz helyette mást. Egyéb, egyre komolyabb, egyre több fejtörést okozó problémákat. Hogyan vedd rá, hogy hajlandó legyen éjszakára hálózsákot felvenni, hogy ne fázzon meg amikor kitakarózik? Hogyan érd el, hogy nekiálljon reggelente egyedül felöltözni? Hogyan bírd rá, hogy három falatnál többet egyen a reggelijéből? Hogyan győzd meg, hogy ahhoz, hogy jól érezze magát, szüksége van az alvásra? 

És még sorolhatnám. Ugye, mennyivel egyszerűbb egy kisbabát bepelenkázni, megetetni, éjszakára hálózsákba csomagolni, elaltatni?

Már nincsenek illúzióim. A dackorszak egyszer elmúlik, a gyerekek felnőnek, önállóak lesznek, de valami sosem változik. A problémák, a gondok, a küzdés, ezek megmaradnak. Mint ahogy a szennyes ruha, a vasalnivaló és a kosz is összegyűlik minden áldott héten.