Mindig is kilógtam a sorból. Igyekeztem pont nem olyanná válni, mint mindenki más, máshogy öltözködni, másra vágyni, máshogy élni. Mikor szociológiából a non-konformizmust tanultuk, büszkén vallottam: én non-konformista vagyok!
Aztán persze ez megváltozott. Volt idő, mikor úgy éreztem, egyszerűbb bállni a sorba, nem ágálni, elfogadni, ami van. Hiszen mi végre is érdemelnék én jobbat, szebbet, többet, mint bárki más? Mitől vagyok én annyira értékes? Tök fura. Tizenévesen különlegesenek éreztem magam. Tudtam, hogy valami egészen másra vagyok hivatott, mint ahogy addig éltem, és hogy valamilyen úton-módon ezt képes leszek megvalósítani.
Aztán mikor mégis beálltam a sorba - lediplomáztam, állásba mentem, és elkezdtem élni a polgárok szokásos, szürke hétköznapjait, az évi húsz-huszonöt nap szabadsággal -, valahol ez az egész semmivé foszlott. Sokáig elképzelni sem tudtam, hogy lehetne másképp is élni, valahogy természetesnek tűnt, hogy kívülről diktált szabályoknak próbálok megfelelni. És a legdurvább az egészben, hogy észre sem vettem, mennyire utálom ezt az egészet.
Nem tudom, sikerül-e átadnom a gondolataimat - így a harmadik pohár rozé után már kicsit nehéz megfogalmazni a mondanivalómat. A lényeg, hogy mostanában ismét érzem ugyanazt, amit húsz éve: nem ezt, nem így akarom! A különbség talán csak az, hogy kezdem azt is tudni, hogy mit és hogyan akarok. Még kicsit képlékeny, még kicsit zavaros, de már lassan kibontakozik a jövő ...
