Manapság sokszor és sokat emlegetett téma az ősanyaság. Anyák bélyegzik meg ezzel egymást internetes fórumokon, játszótéren, beszélgetésekben. Mintha szégyellni kellene, hogyha egy nő számára a gyermekvállalás jelenti élete értelmét.
Valljuk be, manapság ez nem trendi. Sokkal trendibb, ha egy nő valódi zsonglőrként, a nap huszonnégy órájában igyekszik megfelelni a szaporodó kihívásoknak. Mindenhol és mindenkor tökéletesnek kell lenni. Nem elég, hogy szülsz két-három gyereket, azok legyenek okosak, jólneveltek, fegyelmezettek, tiszták, szófogadóak. Álljanak be a sorba, ha a kelleténél kicsit hangosabbak, elevenebbek, ha nem köszönnek minden alkalommal hangos kezit csókolommal a felnőtteknek, máris ferde szemmel kezdenek nézni az anyjára: na ez sem képes megnevelni a kölkeit.
Talán kicsit elnézőbbek az ember lányával, ha az kiskosztümben, kisminkelve, magas sarkú cipőben egyensúlyozva utolsóként esik be öt órakor porontyáért az oviba. Dolgozik szegény, és otthon várja a házimunka, mikor is tudna eleget foglalkozni a gyerekével? Persze ebben azért van némi lesajnálás, hiszen nyilvánvaló, hogy legszívesebben egész nap kirakózna és a játszótéren rohangálna a kicsikkel, de hát a mai világban kérem szépen, egy nő nem teheti meg, hogy otthon maradjon!
Nos akkor hogy is van ez valójában? Elítéljük, aki az anyaságot választja, mint hivatást, ugyanakkor lenézzük azokat, akik a gyereknevelés mellett megpróbálnak a munkájukban is helyt állni. Elsőre érthetetlen. De ha mélyebben belegondolunk, nagyon is logikus az egész. Úgy látom, sokkal több olyan anya van, aki szívesen lemondana a hajnali kelésről, munkába rohanásról, mint ahányan azt valójában megteszik. És ennek nem is biztos, hogy csak a pénz az oka. Persze ez is, hiszen kevés férfi keres annyira jól, hogy a hiteleket, rezsit, miegymást egyedül tudja finanszírozni.
Mégis azt látom, hogy aki valóban elkötelezett az otthonmaradás irányában, inkább hajlandó lemondani igényei jelentős részéről, mintsem hogy egy munkahelyen őrlődjön döntésének következményei miatt. A többség azonban megróbál megfelelni. Őrlődik, lelkiismeret-furdalástól szenved, kompenzáció gyanánt pedig ősanyának bélyegzi és lesajnálja azokat, akik mernek szembemenni a fő áramlattal.
Persze vannak olyanok is - köztük jómagam -, akik az évekig tartó babázás során rájönnek arra, hogy személyiségük, énképük nagyon is fontos része az, hogy a munkájukban sikeresek legyenek. Hogy a családon, a gyerekeken kívül legyen egy olyan területe az életüknek, ahol ők, mint emberek fontosak, hasznosak. Ahol letesznek valamit az asztalra, ahol segíthetnek, ahol alkothatnak, önmegvalósíthatnak.
Én nem lenézem az ősanyákat, ellenkezőleg. Irigykedve szoktam figyelni őket. Végtelen türelmüket, önfeláldozásukat, szelid, halk hangjukat. Ők nem szoktak üvöltözni a gyerekükkel, és nem erőből próbálják megoldani a necces helyzeteket. Ők megvárják, amíg a gyerek magától eljut oda, hogy meg akarja tenni azt, amit kérnek tőle. Van idejük, hisz nem rohannak munkába, nem akarnak az élet más területein bizonyítani. Mégis kinek könnyebb? Szerintem nekik. Maradtak az ősi, legfontosabb szerepüknél. Maximum a túlhajszolt anyatársak fikázását kell elviselniük.
Mi, többiek pedig zsonglőrködhetünk tovább. Ki ezért, ki azért. Mostanra kezdek eljutni odáig, hogy elfogadjam, én nem vagyok ősanya. Az irigykedés helyét lassan felváltja a csodálat, a kíváncsiság. Mit lehet tőlük tanulni, ellesni, amit én is alkalmazhatok a hétköznapokban? Ahelyett, hogy magamat ostoroznám, hogy miért nem vagyok képes ekkora türelemre, ilyen önfeláldozásra, lemondásra, igyekszem úgy alakítani az életünket, hogy lehetőleg minden beleférjen.
Mert számomra a legfontosabb az egyensúly. Az élet valamennyi területén. Lehetőleg ne menjen egyik se a másik rovására. Nem vagyok karrierista, rég nem tudom elképzelni, hogy napi tíz-tizenkét órát robotoljak egy vágyott és kiérdemelt pozíció oltárán. De attól is besokallok, ha napokig csak a gyerekekkel és a házimunkával kell foglalkoznom. Az egy kicsit olyan, mintha börtönben lennék. Amikor a negyedik nap délutánján percenként nézek ki az ablakon, vajon megjött-e már a férjem, hogy csak egy kicsit végre mással foglalkozhassak.
A másik oldalon meg nem adnám semmiért sem azt az érzést, amikor néhány órás távollét után hazaérve, gyermekeim örömmel a nyakamba ugranak. Hogy tudnám ezt megélni, ha folyton itt lennék nekik?
