Kívülről úgy tűnik, kemény csaj vagyok. Csak néhányan ismernek annyira, hogy tudják, ez csak külső máz, egyfajta védekezési mechanizmus, hogy ne kelljen kifejezni az érzéseimet.
Kamaszként ez a kéreg még olyan vastag volt, hogy sokan szerintem kifejezetten agresszívnak tartottak. Biztosan ismeritek a tipikus, vagány, beszólogatós csajszit, aki mindenkinek megmondja a tutit. Aki szerint ciki, ha valaki őszintén kinyilvánítja az érzéseit, és gyengeség, ha kimutatja a fájdalmát.
Persze idővel rájöttem, hogy ez a fajta viselkedés nem minden embertársam körében arat osztatlan sikert. Haverok között ugyan jópofának tűnhet, de se egy normális párkapcsolatban nem célravezető a másiknak jól beszólogatni, se a szakmai előmenetel szempontjából nem éppen előnyös, ha a főnököd arcába mondod a véleményedet. Legalábbis nem ott, nem akkor, és nem abban a formában, ahogy a legszívesebben tennéd. Így aztán valamikor a húszas éveim elejére sikerült átesnem a ló túlsó oldalára. Továbbra is kemény csaj voltam, aki nem érzelgősködik, nem nyavalyog, nem akad ki semmin látszólag, de nem is szól be senkinek. Persze sokszor előfordult, hogy egy dologgal kapcsolatban negatív érzéseim voltak, de nemhogy kifejezni, beazonosítani sem voltam képes őket. Az elfojtott indulatok pedig csak gyűltek, gyűltek, mígnem egyszer, általában valamilyen apróságnak tűnő apropó kapcsán kibuktak belőlem. Drámai erővel és drámai formában.
Ahogy teltek az évek, képes lettem ezeket a kiakadásokat tompítani, sőt odáig is eljutottam, hogy bizonyos hozzám közel álló személyekkel őszintén tudjak beszélni az érzéseimről. De sajnos még most is előfordul, hogy egy-egy jelentéktelen apróság annyira ki tud hozni a sodromból, hogy nem éppen asszertív formában fejezem ki nemtetszésemet. És még mindig sokszor elfojtom, visszanyelem az esetleges negatív véleményemet.
A fejlődés iránti elkötelezett vágyam indított arra, hogy tegnap részt vegyek egy önismereti társasjátékban. Azt gondoltam, hogy túl sok újat úgysem fogok megtudni, hiszen már egy ideje foglalkozom a témával. Tévedtem.
A játékot négyen, mintegy négy órán keresztül játszottuk, de közel sem értünk a végére. Ahogy játékvezetőnk, Vadászi Árpád elmondta, ezt befejezni nem, csak abbahagyni lehet. A cél az, hogy a fizikai szintről indulva az érzelmi, majd a szellemi szinten dolgozva foglalkozzunk a játék elején megfogalmazott problémánkkal. Érdekes módon, a körülmények és a résztvevők sajátos összejátszása folytán mi rögtön az érzelmi szinten kezdtünk dolgozni. Így tudtam szembesülni azzal, hogy a valódi, elementáris változáshoz nem elég a felszínen kapiskálni. Nem elég a problémákon túllépni, a negatív érzéseket magamról lerázni. Az évek során begyűjtögetett, nem kimutatott, fel nem dolgozott fájdalom mind ott bujkál a mélyben, és az életem minden területére kihatással van.
