Nekünk, lázadóknak a legnehezebb. Az én hátteremmel, neveltetésemmel egy merőben eltérő életstílust élni úgy, hogy ne érezzem magam önző disznónak. Csaknem lehetetlen.
Mindig is irigyeltem azokat, akiknek megadatott, hogy tudatosan felvállalják és kövessék azokat az értékeket, amelyeket otthonról hoztak.magukkal. Akik kezdettől fogva tudták, hogy úgy akarnak élni, mint a szüleik, nem akarnak se többet, se kevesebet, mert az övék a követendő példa számukra. Ez persze lehet azért, mert jómódú családból származnak, ahol sose volt gond a pénz, utazhattak, szórakozhattak, és még a gyerekekre is jutott éppen elegendő idő. Vagy a másik oldalon ott vannak azok a vallásos családok, ahol sok a gyerek, és nem éppen jómódúak. Ahol a szeretet és a családi összetartás akkora erő, hogy minden pénzügyi problémán képes felülemelkedni.
Én egész gyerekkoromban azt láttam, hogy sosincs elég pénz. Édesanyám azért nem járt csinos, divatos ruhákban, mert le kellett mondania, hiszen ott voltak a gyerekek. Nem járt se fodrászhoz, se kozmetikushoz, szóba sem jöhetett, hogy bármilyen, családtól külön hobbija legyen. Számára természetes volt az önfeladás, a határtalan lemondás. Kamaszkoromtól fogva azt hallgattam, hogy ha előlről kezdhetné, nem biztos, hogy így csinálná. Aztán fiatal felnőttként jött az a lemez, hogy "édes lányom, ha majd gyerekeid lesznek, kénytelen leszel lemondani, nem élhetsz majd ilyen nagy lábon!". A nagy lábon élés az esetemben azt jelentette, hogy egy évben többször elutaztam egy-egy hosszú hétvégére, sőt, külföldre jártam nyaralni, síelni. Persze, a nagy átlaghoz képest ez tényleg dőzsölésnek tűnik, de én akkor is, és most is úgy gondolom, hogy ez a normális. És nem az, hogy egy felsőt se vehessek magamnak akciósan a H&M-ben, mert különben nem tudom kifizetni az ebédpénzt az oviban.
Félreértés ne essék, az önfeladás benne van a pakliban, ha az ember lánya gyereket szül. Igen, ez jelentheti azt is átmenetileg, hogy nem veszek magamnak új ruhát, és nem utazom el hosszú hétvégére. Egyrészt szülés után örülhetek, ha végre felvehetem a régi, terhesség előtti ruháimat, másrészt tényleg nincs arra szükség, hogy a változatos szopi-büfi-pelenkázás-séta programhoz szupertrendi magassarkúban koptassam a lakótelep járdáját. Másrészt elutazni sincs sok értelme, hiszen akárhol máshol is csak ugyanez a program. Jó, persze fel lehet kötni a gyereket, és lehet vele sétálgatni a természetben, vagy a városban, de mondjuk egy wellness hétvége, vagy egy tengerparti sátorozás teljességgel kizárt, hogy beleférjen.
Ez az időszak egyszer viszont elmúlik. Mire Barnus kétéves lett, úgy éreztem, megérdemeljük, hogy elmenjünk kettesben Gáborral egy hosszú hétvégére Barcelonába. Le is szerveztem az utazást, a sors fintora, hogy nem egészen a terveim szerint alakult, és végül hármasban mentünk, Benedekkel a pocakomban. Mondanom sem kell, mennyire rohadtul önzőnek éreztem magam a három nap alatt, amíg Barnus a maminál volt. Hiába tudtam, hogy jó helyen van, szereti a nagyszüleit, akik úgy vigyáznak rá, mint a szemük fényére, többször is azt éreztem, hogy hiányzik, mintha egy részemet hagytuk volna otthon. A helyzetet nem könnyítette meg anyukám beszólása sem, aki a hír hallatán kifejtette, hogy ő bezzeg sehova nem ment, sose hagyott ott minket a nagyszülőknél több napra, amikor ilyen kicsik voltunk. Az ő történetéhez viszont az is hozzátartozik, hogy ez később sem változott. Ők aztán tényleg soha, sehová nem mentek hosszú évekig kettesben, családilag is egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltunk akár csak a Balatonon.
A fentiekből következik, hogy nemcsak genetikailag, családtörténetileg is determinált vagyok az önfeláldozásra. Anyámmal ellentétben én viszont lázadok, és egy percig sem hiszem azt, hogy ennek feltétlenül így kell lennie, hogy anyaként nincs is más választásom. Mindezzel múlt héten szombaton szembesültem, amikor két kisgyermekes barátnőmmel beszélgettem pár órát. Számukra a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy gyerekük egyéves korában visszamentek dolgozni. Mindketten sikeresek a szakmájukban, sokat dolgoznak, jól keresnek, elégedettek. Simán lepasszolják a gyerekeket egy-egy hosszú hétvégére, ha párjukkal kettesben szeretnének elmenni valahová, de a kicsikkel együtt is rendszeresen utaznak el itthon és külföldön egyaránt. Bevallom, irigykedtem is rendesen. Nem elsősorban az életstílusuk miatt. Hanem azért, hogy ezt fel tudják vállalni, biztosan és határozottan tudják, hogy ez nekik, és a gyerekeiknek is jó így, és cseppet sem foglalkoznak azzal, ha valaki esetleg bírálja, vagy elítéli őket emiatt. Miért is nem tudok én ennyire magabiztos lenni a saját dolgaimat illetően?
