Hirtelen rádöbbentem, hogy vége a gondtalan bölcsis éveknek, innentől kezdve a szabályok uralta óvodai hétköznapok következnek. El is bizonytalanodtam cseppet. Biztosan szükségünk van erre? Biztos, hogy ezt szeretnénk? Nem lenne elég, ha csak akkor csöppenne be Barnusom ebbe a túlszabályozott világba, ha már úgyis muszáj, ötévesen? Persze ezek csak amolyan megrettent anyuka fejében kavargó kósza gondolatok voltak. Egyértelmű, hogy két év bölcsődei élet után óvodába kell menni, hiszen kisfiam igényli a közösséget, szeret a gyerekekkel játszani, sőt, már barátai is vannak. Ehhez képest Benedek és én meglehetősen szürke társaságot jelentenénk számára nap, mint nap.

Mégis, ahogy a közel tízoldalas szabálygyűjtemény különböző pontjait hallgattam, azon töprengtem, hogy vajon nem tévesztettem-e el a házszámot, és nem véletlenül egy kiképzőtábor alakuló ülésén veszek részt? Ugyan az óvó nénik próbálták időnként tompítani a mondatokat egy-egy „azért ezt rugalmasan kezeljük” megjegyzéssel, még így is kisebb sokkot okozott a töméntelen információ dekódolása.

Az érkezéssel, távozással kapcsolatos elvárások rendítettek meg a legkevésbé, hiszen a jelenlegi, bölcsiben elvárt háromnegyed nyolchoz képest mondhatni Hawaii lesz, hogy fél kilencig be lehet érni reggelente. Az is rendben van, hogy alapesetben délután három óra után lehet elvinni a csemetéket. Az elmúlt két évben inkább a fél négy és fél öt közötti távozást szoktuk meg. Mostanában a fél öt reálisabb, egyrészt Benedek délutáni alvása miatt, másrészt úgyis az udvaron rohangálnak, jól érzik magukat, én is csak a játszótérre tudom elvinni, ahol rosszabb esetben még ismerősök sincsenek.

Az olyan szabályozások viszont, hogy „Babakocsit csak járni nem tudó gyerekkel lehet az óvoda területére betolni, egyéb esetben a bejáratnál kell hagyni” enyhén szólva viccesnek tűnnek. Ugyanis mit csinálok majd a járni ugyan már tudó, de még meglehetősen impulzív másfélévessel, akit ugyebár a bejáratnál lelkiismeretesen kiszállítok a kocsiból, majd hasztalan igyekszem, hogy megakadályozzam a csoportszobába történő behatolását, amint meglátja a testvérét. Mert természetesen ide tartozik a következő aranyos szabály, miszerint „A csoportszobában utcai cipőben tartózkodni tilos”, megspékelve a „A gyerek érkezése, távozása nem zavarhatja meg a többiek csoporton belüli tevékenységét”. Nos, mindezt nehezen tudom elképzelni egy babakocsiból kiszállított örökmozgó, kíváncsi tipegővel. Ezek alapján biztos vagyok benne, hogy Benedek vagy kétéves koráig nem fog tudni járni hivatalosan.

A másik téma, ami kicsit megrázott, a hiányzások kezelése. Három napon túli hiányzás esetén írásos engedélyt kell kérni a vezetőnőtől, betegséget, gyógykezelést kivéve. Nagyjából itt kezdtem el azon gondolkodni, hogy akkor mi most hova is fogunk járni? Miért is kell nekem a négyévest kikérnem, ha egy hétre a nagyihoz szeretnénk utazni, mikor ötéves koráig nem is óvodaköteles? Az teljesen jogos és elvárható, hogy szólok, ha valami miatt pár napig nem megy a gyerek, ez eddig is így volt. Nemcsak az ebédlemondás miatt, hanem alapvető emberi kötelességemnek érzem, hogy tájékoztassam a gondozónőket. Na de hogy engedélyt kérjek? Legyen ez mégoly formaság is, az engedélykérés fogalmában számomra benne van az elutasítás lehetősége. Ez pedig egyáltalán nem szimpatikus!

A drákói szabályok ismertetését követően egy olyan anyuka beszélt pár percet, akinek már a harmadik gyermeke jár ebbe az oviba. Ha az ő elismerő szavai nem bizonyultak volna elegendőnek, az idén ballagó kislánya viselkedése a maradék kételyeimet is eloszlatta. Olyan ragaszkodással és szeretettel ölelte-puszilta a már néhány hete nem látott, szeretett óvó nénijét, aminek láttán még a legszkeptikusabb szülő is megbizonyosodhatott róla: ebbe az oviba szeretnek járni a gyerekek!