Hónapok óta tartó intenzív önismereti munkám során olykor meglepő következtetésekre jutok. Végre a saját bőrömön tapasztalhatom meg, hogy milyen az, amikor egy szakember segítségével én magam találom meg a válaszokat életem nyugtalanító kérdéseire.
Azt hiszem végre értem, hogy mire is gondolt pontosan egy barátom, amikor azt mondta rólam, hogy képes vagyok magamat óriási nyomás alá helyezni. Amikor először állt elő ezzel a szöveggel, csak néztem, gondolkodtam, hogy basszus, hol is helyezem én magam nyomás alá?! Aztán ott vannak a barátnőim, akik általában elkerekedett szemekkel szokták hallgatni a mindennapjaimról szóló történeteket, és teljesen döbbenten kérdezgetik, hogy úristen, Te ezt hogy bírod? Mit hogy bírok? Nem csinálok semmi különöset. Gyereket nevelek, háztartást vezetek, tanulok, dolgozom... Apropó tanulás. Ez az egész még 2009-ben kezdődött, amikor úgy éreztem, hogy egy másfél éves gyerek mellett nekem muszáj feltétlenül letennem valamit az asztalra, hiszen gyeden vagyok, és sokan így csinálják. Az persze más kérdés, hogy én közben visszamentem dolgozni is. Nosza rajta, szerezzünk még egy diplomát! Ezúttal valami olyan témában, ami köszönőviszonyban sincs a korábbi tanulmányaimmal, és amivel egy árva petákot sem fogok soha a büdös életben megkeresni. Így kezdtem el szabad bölcsész szakra járni minden második hétvégén. És hogy miként fejeztem be, arról már korábban írtam egy másik bejegyzést.
A tanulás iránti vágyam azonban korántsem múlt el az újabb diploma megszerzésére irányuló törekvésem feladásával. Sőt, igazából azért adtam fel a szabad bölcsészetet, mert olyan dolgok kezdtek el érdekelni, amelyeknek ehhez semmi köze nem volt, a későbbi pályafutásom szempontjából viszont nagyon is relevánsak lehetnek. Ilyenek például az online marketing, a pénzügyek, a befektetések és a coaching. A pszichológia már nagyon régóta foglalkoztat, számos könyvet elolvastam, és többször elgondolkodtam azon, hogy miért is nem ezt tanultam az egyetemen. De hát ezen most kár keseregni, elég hosszú az élet, ha úgy döntök, később még nyugodtan tanulhatok akár pszichológiát is. Addig meg marad a coaching, ami a pszichológia eszköztárából számos elemet használ, és amiben még nekem is van esélyem belátható időn belül profi szintre fejlődnöm.
Vissza az önismerethez. Van egy program, ami nálam ezerrel fut, ez pedig a LÉGY TÖKÉLETES. Tökéletes anya, szupernő, hű feleség, szorgos háziasszony, önmegvalósító amazon, megértő barát. És lehetőleg mindez egyszerre. Biztos sok nő felismeri magában ezeket a késztetéseket, hiszen mai társadalmunk erősen efelé nyom minket. Ha csak körülnézek mindenhol azt látom, hogy mindenki más jobb nálam. Jobb nálam, VALAMIBEN. És talán ez a kulcs önmagunkhoz, hogy végre elismerjük, nem lehetünk mindenben a legjobbak! Választanunk kell, és választásunkat fel kell tudnunk vállalni.
Vagyunk egy páran, stréberek, kitűnő tanulók, osztályelsők, köztársasági ösztöndíjasok, akik saját fájdalmas tapasztalatainkon keresztül tanultuk meg, hogy az élet iskolájában nem lehetünk színötösek. Van aki hamarabb, van aki később szembesül önmaga korlátaival. Én úgy tűnik, a későn érők közé tartozom. Harmincöt évesen, két gyerekkel lassan képessé válok meghatározni önmagamat, felismerni, hogy számomra mely értékek a fontosak. És végre nemcsak felismerem, hanem ki is állok mellettük teljes mellszélességgel.
Én döntöttem. Nem leszek tökéletesre sminkelt, naponta kiskosztümben feszítő, trendi szupermami, aki napi nyolc-tíz óra munka után esik be a gyerekéért utolsóként a bölcsibe. Nem leszek slampos ősanya sem, aki hajlanban felkel, főz, mos, takarít, hogy egész nap a játszótéren rohangáljon a gyerekével. És nem leszek tökéletes háziasszony sem, akinek patyolattiszta lakásában a földről is enni lehet. Csak önmagam leszek. A hibáimmal, az erősségeimmel, a hiányosságaimmal, az értékeimmel együtt. Egy anya, egy nő, aki a legkevésbé sem tökéletes...
