Múlt héten anyukám nálunk töltött pár napot. Megdöbbenéssel tapasztaltam, mennyi veszély leselkedik nap, mint nap gyanútlan gyermekeimre. Még csak ki sem kell tennünk a lábunkat a lakásból…
- Lányom, Te megengeded, hogy Benedek bemásszon az asztal alá?
- Úristen, hogy hagyhatod, hogy nyitogassa a szekrényajtót, oda fogja csípni az ujját!
- Inkább tedd be a járókába, akár ha csak pisilni mész is, úgy biztosan nem történik semmi baja!
Ilyen, és hasonló esetek tucatja esett meg az alatt a három nap alatt, amíg nálunk volt. Ami bennem még a potenciális veszélyforrás gyanújának árnyékaként sem merült fel soha, az anyukám szemében halálos veszedelmet jelentett egyéves izgő-mozgó kisfiam számára.
Érdekes, hogy engem kevésbé izgatnak az esetleges testi sérülések. Na jó, persze nem szeretném, hogy kitörjék a lábukat, vagy bármilyen komolyabb bajuk essen, de például nem gondolom, hogy akkora tragédia, ha leesik Barnus a mászókáról, ami alatt úgyis gumiszőnyeg van. Úgy tudom – és több szakértő is hasonló véleményen van -, hogy ha olyan magasról esik le, ahová magától fel tud mászni, nem valószínű, hogy komoly baja esik. Persze biztos lehet erre is találni ellenpéldát, na de ez a kivétel, ami úgyis erősíti a szabályt, mint tudjuk.
Nekem sokkal fontosabb, hogy amellett, hogy a komoly veszélyektől megóvom őket, nemcsak a testi, hanem a lelki jóllétüket is biztosítsam. Hogy a világot ne egy korlátokkal teli, borzalmas helynek éljék meg, hogy ne veszítsék el felfedező kedvüket azáltal, hogy folyamatosan tiltásokkal találják szembe magukat. Hogy megtapasztalják a saját korlátaikat – és igen, benne van a pakliban, hogy néha leesnek valahonnan, beütik a fejüket, ne adj, Isten eltörik valamijük. Saját példámon keresztül látom, hogy a folyamatos szájtépésnek, óvásnak, figyelmeztetésnek az égvilágon semmi haszna nincsen! Sőt! Csakazértis megcsináltam amit akartam!
Talán én már túlmegyek egy bizonyos határon – kérdés, kinek hol végződik a komfortzónája a témában -, de esküszöm sokszor már azért lelkiismeret-furdalásom van, ha csak tíz percre beteszem Benedeket a járókába. Szigorúan olyankor, amikor végképp nem tudok rá figyelni, például főzök, ő meg mindenképpen a lábam alatt akar sertepertélni és a tűzhely kapcsológombjait próbálja csavargatni. Pedig ez semmi ahhoz képest, amit keresztapám mesélt a hétvégén: őt a szülei kiskorában a felfordított hokedlibe állították a kert végében, ahol gyomláltak. Ott aztán se leülni nem lehetett, se kimászni belőle, csak állni, órák hosszat. Szerencsére keresztapám úgy tűnik, komolyabb lelki sérülések nélkül megúszta a dolgot. Hozzáteszem, nyilván akkoriban szükség törvényt bont alapon a szüleit vajmi kevéssé érdekelték a kényszerű fogság pszichológiai következményei.
Talán pont az egyik kedvenc pszichológusom valamelyik írásában olvastam, hogy a gyerekek lelki egészsége csak korunk jóléti társadalmában lehet komoly nevelési szempont. Akkoriban, amikor a puszta létért küzdöttek őseink, nyilván ilyen megfontolások fel sem merülhettek. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy az akkori gyerekek kiskoruktól fogva dolgoztak, nem is létezett a mai értelemben vett gyermekkor. Az állandó küzdelem, a sok munka, a megélhetési problémák közepette, pedig még ha érezték is néha, hogy nem egészen jó ez így, úri luxus lett volna ezzel érdemben foglalkozni.
Ma viszont teljesen más világban élünk. Napjainkban nem annyira a kemény munka, a létbizonytalanság, vagy a nélkülözés fenyegeti gyermekeinket. Sokkal inkább a kívülről irányítottság, a média túlzott befolyása, a céltalan, üres lét. Ami ellen csak egy önmagát reálisan értékelő, önálló véleményalkotásra képes, magabiztos személyiség tud hatékonyan védekezni.
