Ez most lehet, hogy durván hangzik, de egyre inkább úgy látom, hogy a mai világban tényleg minden a pénzről szól. Még akkor is, ha a felszínen a szeretetről, az egészségről, a családról, a gyerekekről beszélünk. A pénztelenség képes mindent lerombolni.
Engem a hagyományos "szegény" szellemben neveltek. A legfontosabb tudnivaló a pénzről az volt, hogy "jó ha van, de nem boldogít." Nos, életem harmincöt éve alatt egyvalamit megtanultam: igenis boldogít! A félreértés nem itt van szerintem. Hanem ott, ha valakinek az egyetlen célja a pénz. És nem a pénzért megvehető, megszerezhető élet.
Ebbe a fentebb említett tudáskörbe természetesen beletartozott az is, hogy "akinek pénze van, az rossz ember". "A gazdagok irigyek." "A pénzeseknek nincsenek igaz barátaik." És még sorolhatnám a gyerekkoromban számtalanszor hallott kiliséket. A borzasztó az, hogy a mai napig nem hallgatnak el ezek a hangok! Megőrülök, amikor arról szónokolnak nekem, hogy ne akarjak már ilyen nagy lábon élni, mondjak le a túlzott igényeimről.
Volt idő, amikor nagy lábon éltem. Volt, hogy rendszeresen többet költöttem, mint amennyit kerestem. Volt, hogy úgy gondoltam a gazdagság azt jelenti, hogy sokat keresek, és mindent megvehetek, amit csak szeretnék. Persze, már akkor is hallgattam a sok okosságot, de akkor nem igazán foglalkoztam az egésszel. Lemondani? Ugyan minek? Egyszer élünk! Akkor legalább éljünk jól!
Aztán persze egy csomó minden megváltozott bennem. Nyilván a korral is alakul az ember személyisége, de számomra az első gyermekem születése jelentette az igazi fordulópontot. Onnantól, hogy felelős lettem egy másik életért, egészen más színben kezdtem látni a dolgokat.
Egyvalami viszont nem változott. Továbbra sincs kedvem lemondani. Mert az egy dolog, hogy az ember takarékoskodik, és az anyagi lehetőségei alatti életszínvonalon él. Az meg egy másik dolog, hogy ez az életszínvonal mit is jelent pontosan. Mert vannak dolgok, amik számomra fontosak. Én például úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy egy párkapcsolat normálisan működjön, szükség van arra, hogy az ember a párjával időt töltsön kettesben, hogy élményekkel gazdagodjon, amiből építkezhetnek. És ehhez bizony el kell menni otthonról. Egyrészt azért, mert az élmények jellemzően nem otthon keletkeznek. Persze, tudom, meg lehet azt is oldani. Csakhogy adott két egyébként munkamániás ember, akik otthon biztosan mindig találnak valami tennivalót. Akik képesek órák hosszat elülni egymás mellett laptoppal az ölükben. Vajon mi az, ami kizökkenthet ebből? Semmi más, mint a környezetváltozás.
Ezen kívül szívesen megyek családi-, illetve gyerekprogramokra, mivel úgy gondolom, hogy nemcsak a párkapcsolatnak, hanem a családnak is jót tesznek a közös élmények. De hiába lakok Pesten, egy állatkerti látogatás odautazással, parkolással együtt közel tízezer forint. És nem arról beszélek, amikor lazán veszem a dolgokat, és a helyszínen eszünk valamit, hanem amikor szendviccsel, gyümölccsel, vízzel felpakolva érkezünk a tett színhelyére. Gyedből és egy keresetből jó, ha havonta egyszer futja egy-egy ilyen programra.
Fontosnak tartom azt is, hogy a gyerekeim ismerjék és szeressék a nagyszüleiket. Lévén, hogy mindkét oldalon elvált, vidéki szülőkkel vagyunk ellátva, az ország négy különböző, egymástól többszáz kilométer távolságban lévő településén várnak minket szeretettel, lehetőleg minél sűrűbben. És ez tök jó, csak azt sajnálom, hogy az autónk nem levegővel, vagy esővízzel, vagy valami hasonlóan költséghatékony megoldással üzemel.
És akkor hol vannak itt a túlzott igények?! Ha boltba megyek, mindig megnézem, hogy mi az, ami akciós, ami megéri, amiből egészséges, tápláló ételt tudok főzni. Nem cigarettázunk, nem iszunk alkoholt, nincsenek luxus igényeink. Egész egyszerűen rohadt sok pénz kell ahhoz is, hogy az ember megéljen. És ha nemcsak túlélni szeretne, hanem ÉLNI, akkor feneketlen pénztárcával kell rendelkeznie.
