Némileg az előző bejegyzésem gondolatmenetéhez kapcsolódóan azon töprengtem el, hogy vajon hányan vagyunk, akik fel merjük vállalni a felelősséget a saját sorsunkért? Hányan merünk a tükörbe nézni, és elismerni, ha hibáztunk, ha tévedtünk, ha megváltoztunk régi önmagunkhoz képest?
A többség hajlamos a körülményeket, a gazdasági helyzetet, a világot, vagy egész egyszerűen másokat hibáztatni kudarca miatt. Miért olyan nehéz beismerni, hogy valamit mi szúrtunk el? Ennek nyilván számos lelki oka van, pszichológusok írtak nagyszerű könyveket a témáról. Többet én is olvastam, és bevallom őszintén, nagyon érdekesnek tartom azokat az énvédő mechanizmusokat, amelyeket valamennyi ember alkalmaz élete során. Hol így, hol úgy, ki egyiket, ki másikat, de olyan nincs, hogy valaki ezek hatásától képes legyen teljesen függetleníteni magát. Az egyéni különbségek tapasztalataim alapján abból fakadnak, hogy vagyunk páran, akik viszonylag fiatalon felismertük, hogy a világ nem valamilyen, hanem olyan, amilyennek azt a saját, szubjektív szűrőnkön keresztül látjuk. Innen már csak egy lépés annak belátása, hogy ha a világon, a körülményeken, a többi emberen alapvetően úgysem tudunk változtatni, akkor csak egy út marad. Mi változunk.
A változás persze anélkül is jelen van az életünkben, hogy azt tudatosítanánk magunkban. Én viszont abban hiszek, hogy az igazi fejlődés az, amelyet tudatosan irányítunk. Amikor kialakítunk magunkban egy elképzelt ideált, hogy milyenek szeretnénk lenni, és a rendelkezésre álló eszközeinkkel azon munkálkodunk, hogy ezt elérjük. Ilyenkor mintha minden és mindenki minket segítene. Csupa olyan könyv akad a kezünkbe, ami a számunkra fontos témáról szól, olyan emberekkel találkozunk, akik saját életükkel valódi példát tudnak mutatni. Lépten-nyomon jelekbe bukkanunk az úton, amelyen haladunk.
A minap édesanyám vetette a szememre, hogy megváltoztam. Nyilván, neki megvan a maga elképzelése arról, hogy ez mikor, miért és milyen irányban történt. Én meg tudom a választ, hiszen évek óta tudatosan dolgozom azon, hogy olyan legyek, amilyen szeretnék. És ez nem valaki más miatt, valaki másért, vagy valamiért van. Csakis önmagamért.
Hiszek abban, hogy a saját sorsomért én magam vagyok felelős. Hiszem, hogy mindig, minden körülmények között képes vagyok változni, vagy változtatni azon, ami nem tetszik, amivel nem tudok együtt élni. És nem hiszem, hogy a boldogság igazi útja a megalkuvás. A megalkuvás szerintem a gyengék választása. Azoké, akiknek egyszerűbb szidni a rendszert, akiknek könnyebb panaszkodni, mint cselekedni. Azoké, akik szívesebben hibáztatnak másokat a sikertelenségükért ahelyett, hogy felvállalnák a felelősséget a saját életükért.
