Egyik utolsó, nem éppen optimista bejegyzésemet követően néhány barátomtól kaptam pár olyan visszajelzést, ami komolyan elgondolkodtatott. A szokásos aggódó, felrázni próbáló baráti megnyilvánulásokon túl egyikük olyan megjegyzést tett, amit ott és abban a pillanatban még értelmezni sem tudtam.
Már egy órája beszélgettünk, amikor elhangzott a bűvös gondolat: „Réka, szerintem Te nem a saját életedet éled.” Csak ültem ott elnémulva, és néztem, mint borjú az újkapura. Nem értettem, mégis hogy gondolja ezt? Akkor mégis kinek az életét élem? Hozzáteszem, olyan emberről van szó, aki elég régóta, elég jól ismer. Ugyan nem sörözünk rendszeresen együtt a sarki kocsmában, de ha olykor leülünk beszélgetni, akkor tényleg őszintén meg tudjuk vitatni a dolgokat. Egyszóval, kénytelen voltam komolyan fontolóra venni a megjegyzését.
Túl sok magyarázatot nem fűzött a témához, mivel saját magának sem nagyon tudta megindokoln, hogy miért is gondolja ezt velem kapcsolatban. A blogomban olvasottak, valamint korábbi beszélgetéseink alapján úgy véli, hogy ez a mostani, ez nem én vagyok. Ez a bizonytalan, görcsölő, kétkedő, jövőtől parázó, depis csaj. Akinek minden vágya, hogy két és fél év múlva családi házba költözhessen, és megszülje a harmadik gyerekét.
Azóta kattog az agyam rendesen. Na persze előtte is kattogott, lévén az egyik sarkalatos problémám, hogy nem tudom szegényemet lelőni. Folyton tervez, elméleteket gyárt. Sokszor még akkor is, amikor aludhatnék. Emiatt persze nem tudok. Csak akkor kapcsol ki átmenetileg, amikor valami irtó bonyolult koreográfiára izzadok a zumba edzésen.
Ugyanaznap este felhívott egyik régi jó barátnőm. Olvasta a blogot, kiakadt. Hogy mi van velem, én nem szoktam ilyen lenni, mi történt. Nem tudtam mit mondani, igazából nem történt semmi. És talán pont ez az, hogy valójában nem történik semmi. Elmesélte, hogy mikor ő otthon volt a kisfiával, hasonlóan túlagyalt mindent. Komplett összeesküvés-elméleteket gyártott, hisztis volt, és egy csomó mindent túlparázott. Aztán miután visszament dolgozni a szakmájába, mintha kicserélték volna. Olyan szinten kell a munkában az agyát használnia, hogy emellett már nincs energiája hülyeségeken merengeni. Szerinte nálam is ez a baj, hogy nem kötöm le az agyi kapacitásaimat. Találnom kellene valami olyan munkát végre, ami szellemileg is jól megdolgoztat.
Nos, ezen a beszélgetésen is alaposan eltöprengtem. Hajlamos vagyok a barátaim véleményét komolyan venni, hiszen egy csomó dolog kívülről nézve sokkal nyilvánvalóbb. Aztán a kezembe akadt Robert Kyosaki egyik könyve, amit már korábban elkezdtem olvasni, de egy másik miatt félbehagytam. Kyosaki azt írja:
„A vesztesek olyan emberek, akik azt hiszik, veszíteni rossz. A vesztesek nem engedik meg maguknak, hogy veszítsenek, és gyakran mindenáron kerülik a vesztést. Sok vesztes kizárólag biztos dolgokra fogad… olyanokra, mint a munkahelyi biztonság, a biztos fizetés, a garantált nyugdíj és a bankszámlája kamatai. A vesztesek azért vesztenek, a nyertesek meg azért nyernek, mert utóbbiak tudják, hogy a vesztés a nyerés része.”
Kyosaki igazi szájbarágós, amerikai stílusban, mindent többször sulykolva ír, aminek megvan az az előnye, hogy biztosan nem ugrasz át egyetlen fontos gondolatot sem. Miért is kezdtem el én olvasni ezt a könyvet? Kitől, honnan és miért kaptam? Hogyan függ össze ez a jelenlegi helyzetemmel, az életemmel és a céljaimmal? A folytatásból minden kiderül!
