Szüleink is emberek. Amikor felnőttként, a maguk emberi mivoltában, gyengeségeikkel, hibáikkal együtt látjuk őket, az bizony néha kiábrándító. Az isteni, tökéletes lény, akibe gyermekként feltétlen bizalmat helyeztünk, eltűnt. Mintha soha nem is létezett volna.
Ez a kiábrándulás más, mint a tinédzserkori. Akkor még a hormonok vad tombolása miatt eltorzított mivoltukat láttuk, ami riasztóbb volt, mint a valóság. Aztán lenyugodtunk, megbékéltünk, megbocsátottunk. Fiatal felnőttként éltük az életünket, és nem igazán foglalkoztunk velük. Ám a családalapítással együtt elérkezett az értékek háborújának második, sokkal véresebb csatája. Itt már nagyobb a tét: gyermekeink jövőjéről van szó.
Szüleink generációja - az ún. Ratkó-gyerekek -, egy egészen különleges látásmóddal rendelkeznek. Többségük szentül hisz megfellebezhetetlen igazában. Én nem tudom, honnan ez a már-már pökhendi magabiztosság, ami arra ragadtatja őket, hogy képzettségüktől, szakmájuktól, élettapasztalatuktól mégoly távoli témákban is határozott véleményt alkossanak. Új gondolatok, ötletek befogadására szinte képtelenek, soha el nem hagynák a járt utat a járatlanért, hiszen az kockázatos. De ez még hagyján, ők tovább mennek. El is ítélik azokat, akik álmaikat, vágyaikat büszkén felvállalva, úttörőként haladnak céljaik felé. Valami leküzdhetetlen kényszert éreznek arra, hogy beleszóljanak gyerekeik életébe. Folyamatosan bírálják őket: hogyan élnek, mit esznek, hogyan viselkednek, hogyan nevelik az unokáikat. Az elfogadás, a másság tisztelete számukra ismeretlen fogalom.
Szülői szeretetüket leginkább mérhetetlen aggódásukban képesek kifejezni. Pusztán aggódásból képesek voltak egy csomó mindent megtiltatni nekünk annak idején, amit mi a szívünk mélyén azóta sem tudtunk nekik megbocsátani. Értetlenül, megrettenve nézik "szabadelvű" gyermeknevelési stílusunkat. Ők megtalálták a bölcsek kövét, hiszen ismerik és tudják a jövőt! Csalhatatlan bizonyossággal tudják például megjósolni, hogy drogfüggő lesz a gyermekünk, ha engedjük, hogy óvodásként kiélje az agresszivitását.
A múltban élnek. Még mindig nem tanulták meg, hogy a 21. században csak egy dolog állandó: a változás. Hogy amit ma igaznak hisznek, azt holnap az élet megcáfolja. És miközben a múltat boncolgatják, mintha elfeledkeznének arról, hogy jelenüket elsősorban ők maguk alakították olyanná, amilyen. Hogy talán egyszer régen ők is hibáztak valamiben. Hogy talán még nem lenne késő önkritikát gyakorolni, és elismerni, hogy nem a körülmények tehetnek arról, hogy oda jutottak, ahová. Hanem ők magunk.
