Egyéves lesz még csak, de az öntudata már erősen kibontakozóban. Az akaratát mindenen átgázolva próbálja érvényesíteni, és ha valami nem úgy történik, ahogy elképzelte, levágja a hiszti nagyjelenetet.
Az én drága kicsi babám, aki egy évvel ezelőtt még a pocakomban készült a nagy útra kifelé, egyre nagyobb kihívást jelent. Tipikus történet. Az eddig tündéri, édes, alkalmazkodó csöppség egy csapásra hisztis akarnokká változott. Barnus ennyi idősen finom volt és nőies hozzá képest. Naponta szerzek újabb és újabb sebeket az arcomon, ugyanis Benedek előszeretettel marja-karmolja ha eléri. És hiába vágom a körmeit, így is képes durván megsebezni.
Egyfolytában a sarkában kell lenni, mert mindenhová eljut, mindenre felmászik, és mindent megkaparint, ami akár csak egy pillanatra elérhető a számára. Villámgyors és önveszélyes. Ugyan Gábor nem igazán szokott emlékezni Barnus hasonló korabeli dolgaira, azért múltkor megjegyezte, hogy ez a gyerek valahogy sokkal gyorsabb és élelmesebb, mint a bátyja volt ennyi idősen. Időnként elgondolkodom, hogy ha most ilyen, vajon mi lesz később? Extra megadurva dackorszak? Őrjöngés az utcán? Sikoltozás, verekedés, harapás, önmagát földhöz csapkodás? Rémálmaimban ilyesmiket látok.
Aztán kicsivel később ismét az angyali Benedek hancúrozik édesen kacarászva a nagyágyon. Mosolyog, hozzámbújik. Ilyenkor jobban bízom abban, hogy ez az akaratoskodás is elmúlik majd. Hogy majd ha ügyesebb lesz, képes lesz sok mindenre, amire most még nem, és ami miatt rendszeresen frusztrált, akkor talán kevesebbet fog hisztizni.
Mostanában a legsarkalatosabb pont egyébként az evés. Na nem mintha nem akarna enni, erről szó sincs. Továbbra is szereti a hasát, és szerencsére nem is válogat. Mármint ételek alapján legalábbis. Viszont gyakorlatilag szinte csak egyedül hajlandó enni. Ha kenyérkatonákat teszek elé, vagy gyümölcsöt adok a kezébe, semmi gond, vígan elmajszolja. Ám ha kanállal próbálom etetni, irtózatos tiltakozásba kezd. Csak úgy működik a dolog, ha elé teszem a tányérját, benne a főzelékkel, kezébe adom a kanalát, és ő is próbálkozhat. Ami néha egész jól sikerül, ám legtöbbször mindent jól összeken az étellel. A legdurvább az, amikor kezd jóllakni, és nekiáll a kanalával csapkodni a tányérban lévő maradék ételt. Olyankor szanaszét fröcsög a cucc a ruhámra, a hajamra, az asztalra, a padlóra. És persze az ember lánya próbál türelmes lenni – pláne, hogy tudom, hogy így kicsit ugyan fárasztó az evéstanulás, de másfél éves korára gyönyörűen fog önállóan enni, és ezt az áldozatot megéri, hogy naponta felmossam az etetőszéke körül a placcot.
A másik slágertéma az alvás. Előrelépésről sajnos nem tudok beszámolni. Még mindig felkel legalább egyszer, mostanában inkább kétszer is. És még mindig nem bírtam rászánni magam, hogy leszoktassam az éjszakai szopizásról. Egyszer adok neki, és olyankor öt-tíz perc után visszateszem, és simán alszik tovább. Ha legközelebb felkel, akkor meg az apja megy be hozzá, és ő altatja vissza. Ehhez képest az a kilátás, hogy óránként császkáljak be hozzá visszaaltatni, nem túl vonzó. Na és mi van, ha leszokik a ciciről, és mégis felkel éjszaka? Elég sok ilyen sztorit hallok mostanság. Lehet, hogy egyszerűbb lesz kivárni, amíg magától felhagy ezzel a szokásával. Ha meg időközben – legkésőbb másfél éves korában – elválasztom, akkor úgyis meglátom, mindez milyen hatással lesz az éjszakai alvására.
