Holnap felteszem az i-re a pontot. Egy utolsó nagy menetben elintézek mindent, ami még a végtörlesztés kivitelezéséhez szükséges. Ha minden a tervek szerint alakul, jövő héten végleg lezárhatom ezt a mindennapjainkat több mint egy éve megkeserítő svájci frankos hitelügyletet.
Holnapután pedig elkezdem az új életemet. Nem kell semmi drámaira gondolni, se nem válok, se nem költözünk, semmilyen kézzel fogható, szemmel látható nagy változás nem következett be. Csak úgy döntöttem, hogy elég volt a rinyálásból, a múlt hibáinak taglalásából, a gyengeségeim miatti siránkozásból. Elég volt a halogatásból, a hétköznapok mázsás teherként való cipeléséből. Elég volt a várakozásból, hogy egyszer jobb lesz, és hogy egyszer lesz időm mindenre, amit szeretnék.
Holnaputántól lesz időm mindenre, amit csak szeretnék. Kezdem azzal, hogy írok egy listát azokról a hónapok óta halogatott teendőkről, amelyeknek az elvégzése elengedhetetlenül szükséges a komfortérzetemhez. Olyan izgalmas dolgok várnak rám, mint az ünnepi dekoráció maradványainak leszedése, elpakolása a pincébe. Gyerekruhák, saját ruhák kiselejtezése, elpakolása. Gyerekjátékok kiselejtezése, rendszerezése. Konyhaszekrény átpakolása, kitakarítása. Szükségem lesz néhány új cuccra is a háztartásba, például sötét konyharuhákra, lévén, hogy évek óta kínlódok a fehér és világos színű konyharuhák elmocskolódásának következményeivel. Eleve nem vagyok egy nagy tehetség sem a ruhaneműk fehérségének megőrzése, sem azok foltmentesítése terén. És hogy őszinte legyek, nem is igazán érdekel a téma. Úgyhogy kitaláltam, ezentúl sötét konyharuháim lesznek, azokon legalább nem látszanak a foltok.
A gyerekeknek is vásárolni kell néhány új cuccot. Mindkettő nő, mint a bolondgomba. Benedek már 86-os ruhákat hord, sőt, olyan darabokat is rá tudok adni, amiket nemrég még Barnus hordott. Az ilyen jellegű beszerzéseket is folyamatosan halogattam mostanában. Mindig találtam kifogást, aznap éppen miért nem akarok útra kelni. Pedig Benedekkel simán lehet intézni bármit, annyira türelmes, jó fej baba, elüldögél órák hosszat is a babakocsiban. Talán az is gond volt, hogy mostanában nem volt bérletem. Ez is egy olyan korlát volt, amit én állítottam saját magam elé. Spórolás címszóval buzgón vásároltam a gyűjtő- és szakaszjegyeket, és háromszor is meggondoltam, hogy elinduljak-e a városba. Az effektív hozamom nagyjából kétezer forint lehetett havonta, azaz ennyivel költöttem kevesebbet jegyezgetéssel. E felett érzett örömömet nagymértékben beárnyékolta, hogy azon alkalmakkor, amikor éppen nem lukasztottam, hatalmas gombóccal a torkomban, görcsbe rándult gyomorral figyeltem a BKV-ellenőröket. A végső lökést a bérletvásárlás irányába az adta meg, amikor január 3-án a kisföldalattira felszállt az Operánál egy ellenőr. Meghűlt bennem a vér, hiszen ott figyelt a gyűjtőjegy a zsebemben, de mivel a bejáratnál nem állt senki, és az Ecserinél kifelé sem szoktak ellenőrizni, pont nem érvényesítettem jegyet. A fiatalember végignézte a mellettem ülők bérletét, mindenkinek vidáman boldog újévet kívánt, mire én bűntudatos arccal előhúztam a tömböt, és bevallottam, hogy sajnos nem lyukasztottam. Ő széles mosollyal eltépett egy jegyet, nekem is elmondta jókívánságait, és már ott sem volt.
Most már mindez a múlté. Ismét törzsutas leszek a jó öreg BKV-nál, lévén, hogy a bliccelésnél csak egyvalamit utálok még jobban: kocsival a belvárosba menni. Csak akkor vagyok hajlandó autóba ülni Budapesten, ha nagyon rövid idő alatt kell nagy távolságokat megtennem, és ha az ingyenes parkolás is megoldható. Vigasztaljon a tudat, hogy elmondhatom: nemcsak sóher vagyok, de legalább környezetbarát is!
