Ha az ember lányának egyéves forma gyereke van, akkor minduntalan megkapja a szokásos kérdések valamelyikét. „Na és elindult már?” „Mond már valamit?” Vagy esetleg totál megrökönyödött ábrázattal: „Még mindig szopik?!”
Hát akkor vessünk számot, rajta! Igen, Benedek már lassan tizenhárom hónapos lesz – pontosan egy hét múlva -, és nem, még nem indult el. Sőt mi több, egyelőre még csak a szándékot sem látom rajta, hogy eme sorsfordító mozgásfejlődést az elkövetkező hetekben teljesíteni igyekezné. Vígan eltotyog úgyis, hogy csak az egyik kezét fogom, sőt, akár egy percig is megáll önállóan, de hogy teljesen magától akár csak egy lépést is megtegyen anélkül, hogy valamilyen biztonságos kapaszkodó lenne tőle karnyújtásnyira, na, azt már nem. Ő bizony fogja magát és a bevásárlóközpont, vagy a játszótér kellős közepén is lemegy négykézlábra, úgy iszkol elképesztő sebességgel. Nekem sokszor úgy tűnik, mintha arra készülne, hogy amikor ő elindul, onnantól fogva menni fog és kész. Nem lesz esés-kelés, mint ahogy azt az egyévesen járni tanuló babák olyan aranyosan előadják.
Ahogy a minap egyik barátnőm kérdésére válaszoltam: Nem, még nem indult el, viszont átalussza az éjszakát! Na, ez is egy érdekes történet. November utolsó hétvégéjén megszállt az ihlet minket, és egy átbeszélgetett, és átborozott este után úgy döntöttünk Gáborral, hogy ideje véget vetni az éjszakai szoptatásoknak. És úgy is lett. Benedek hiába ébredt, cicit nem kapott. Első éjszaka négyszer kelt fel, háromszor apa szerelte le, egyszer én, de érdekes módon mindegyik visszaaltatás pár percet vett csak igénybe. Pedig még élénken emlékszem Barnus majd másfél óráig tartó kitartó nyűglődésére, mikor vele bántunk el hasonlóképpen. Igaz, ő akkor kilenc hónapos volt, így visszagondolva lehet, hogy kicsit korán kezdtük az akciót. Mindenesetre Bendi simán elfogadta az új rendszert, olyannyira, hogy második-harmadik éjjel már csak kétszer ébredt, következő két éjszaka egyszer, múlt hét szerdától pedig átalussza az éjszakát. Csütörtökön reggel, mikor negyed hétkor a telefonom ébresztőjére tértem magamhoz, hát az szinte ismeretlen érzés volt. Hogy egész éjjel nem keltem fel? Egyik gyerek sem alkotott semmit? Se egy pisi, se egy nyöszörgés, semmi? A csúcsok csúcsa az volt, mikor péntekről szombatra este nyolctól reggel nyolcig aludt a drágám anélkül, hogy egész éjjel egy hangját is hallottuk volna. Persze azóta előfordul, hogy kicsit megébred, meghallom a hangját, de nem kell hozzá bemenni, szépen visszaalszik magától. Úgyhogy új időszámítás kezdődött nálunk. Az átaludt éjszakák időszaka.
Másik kardinális kérdés a beszédtanulás szokott lenni. Nyilván ehhez kapcsolódnak az olyan bugyuta produkciók, hogy a „Hol a lámpa?” kérdésre a kicsi megmutatja a lámpát, meg a lapozóban a „Hol a kutyus?”-ra jó esetben a kutyát, és nem a macskát. Tiszta röhej, hogy ezt még a védőnő is megkérdezte tőlem az úgynevezett egyéves státuszvizsgálaton! Először köpni-nyelni nem tudtam, majd megkérdeztem tőle, hogy és mégis mikor lenne nekem arra időm, hogy naponta gyakoroljam vele, hogy jól rámutasson a képeskönyvben a különböző állatokra? Nagyon szívesen énekelek, mondókázok neki házimunka közben, höcögetem, lovagoltatom, hancúrozok vele, minden nap kétszer megyünk sétálni, folyamatosan beszélek neki, rengeteg inger éri, na ne már, hogy ezen múljon a szellemi fejlődése! Nekem ehhez nincsen idegzetem. Másrészt meg Benedek sem vevő a képnézegetésre, három másodperc alatt kitépi a kezemből a könyvet és rágcsálni kezdi. Szerintem pont jó lesz, ha a gyerek élő kutya láttán fogja megtanulni, hogy az egy kutya – vagy esetleg vauvau, ahogy a bátyja mondta az elején – nem tartom fontosnak, hogy könyvben tudja elmutogatni a teljes állatfarmot.
És igen, még mindig szopik, ugyan már csak reggel-este, de ez, ha rajtam múlik, egy darabig még így is lesz. Persze akkor sincs semmi, ha egyszer-egyszer kimarad valami miatt, Bendi elég rugalmas, hogy jól viselje ezeket a megpróbáltatásokat.
Még egy bónusz lemaradt. Tegnap észrevettem, hogy kibújt a két felső kisőrlője. Ezt speciel előbb produkálta, mint a bátyja!
