Mégse költözünk. Mégse adjuk el a lakást, és költözünk, ki tudja hová. Nem kell a heteket, a napokat számolni, hogy meddig maradhatunk még a lakásunkban, és nem kell azon görcsölni, vajon hogy fogjuk a rengeteg cuccunkat összecsomagolni és elszállítani.
Nem megyünk sehová. Legalábbis egyelőre. Marad az eredeti terv, miszerint 2014-ben lépünk. Ez a bűvös évszám több szempont alapján lett belőve. Igen, a legfontosabb, hogy a választások ebben az évben lesznek, ergo ebben az évben – legalábbis az első felében még biztosan – elérhető lesz a jelenlegi kormány által behozott családtámogatási rendszer. Persze ezt, hogy biztos, nem jelenthetem ki, pláne nem ebben az országban. Mindenesetre annak az esélye, hogy pont a választások környékén töröljék el a saját maguk által elfogadott juttatásokat, nagyjából a nullával egyenlő.
Másrészről 2014-ben Barnus iskolás lesz, és Benedek is legkésőbb ekkor óvodába megy. Ha sikerül, akkor lehet, hogy már előző évben, de ez nem valószínű. És terveink szerint 2014-ben bevállaljuk a harmadik gyereket is – feltéve, ha ezt még akkor is úgy gondoljuk. Kicsit sűrű lesz az évünk? Meglehet. Ha a terveink valóra válnak, akkor biztosan. Addig viszont még rengeteg tennivalónk van. Hosszú az út odáig.
Mégse adjuk el a lakásunkat, végtörleszteni viszont muszáj. Ez az egyetlen esélyünk, hogy a hatalmassá duzzadt adósságunkat érdemben lefaragjuk, és megteremtsük annak a lehetőségét, hogy továbblépjünk. Ha nem eladás, akkor csak a forinthitel marad, ami persze nem a legkedvezőbb megoldás pénzügyileg, de még mindig kevésbé rizikós, mint továbbfizetni a frankhitelt.
Az elmúlt néhány hétben az összes lehetőséget számba vettük. Az albérlettől kezdve a Nagykátára költözésen át a maradásig. Kicsit zűrös időszak volt, megspékelve egy kétnapos kórházi tartózkodással, Benedekkel. Szegényem leesett a franciaágyról, és úgy beütötte a fejét, hogy agyrázkódása lett. Nagyon oda kell rá figyelni, a legveszélyesebb korban van. Jön-megy kapaszkodva, mindenre fel- és lemászik, esik-kel. Már nagyon várom, hogy végre elinduljon, talán egy kicsit könnyebb lesz ebből a szempontból. Más szempontból meg tudom, nehezebb.
Annyit agyaltam a kórházban az átvirrasztott éjszakákon át! Számolgattam, tervezgettem, reménykedtem, aggódtam, féltem. Igen, féltem. Féltem attól, hogy ezzel a két kicsi gyerekkel elinduljak valahová a bizonytalanba, az ismeretlenbe. Nem akarom őket kitenni a szükségesnél több hercehurcának, ide-oda vándorlásnak. Mert ki tudja, hányszor, hova kellene költöznünk, mire végre megtalálnánk azt a helyet, ahol hosszú távon el tudjuk képzelni az életünket? Így legalább csak egyszer kell mindezt végigcsinálni. Majd akkor, amikor anyagilag, lelkileg, mindenhogyan készen állunk rá. Majd akkor, amikor nem félve a jövőtől, hanem örömmel, pozitív várakozással eltelve készülünk a távozásra. Majd akkor, ha akár 2014-ben, akár később, úgy döntünk. Ha meg mégse, akkor még mindig maradhatunk itt, a megszokott kis lakásunkban.
