Esküszöm, már meg sem merem nyitni a képek mappát a számítógépen. Biztos, hogy előbb-utóbb rákattintok néhány olyan fotóra, amelyek láttán összeszorul a szívem.
Persze nem a boldogtalanságtól. Hanem ettől az új, anyai, keserédes melankóliától. Akkor kezdődött, amikor először belegondoltam, hogy az én kicsi, drága, elsőszülött fiacskám idén szeptemberben ovis lesz. Ahogy elképzeltem, hogy ballagni fog a bölcsiben, ahol rövidke életének két teljes évét töltötte el, fojtogatni kezdte a torkomat a sírás. Tudom, hülyeség, ez az élet rendje, hiszen megnőnek. De akkor is!
Mintha csak tegnap lett volna, hogy kissé bátortalanul először léptünk be a kapun, és töltöttünk el együtt egy órát az intézmény zöld udvarán. Az első nap, mikor az én édes kis másfél éves, szöszi fiacskám jóízűen belapátolta az ebédre kapott főzeléket, majd mint a nagyok, engedelmesen lefeküdt az ágyára. Az első sírás, amikor rájött, hogy most már minden nap ez lesz, bölcsibe fog járni. Az első betegség, ami menetrend szerint a beszoktatás után négy héttel le is döntötte a lábáról szegényemet.
Az első karácsony, amelyen Barnusom önfeledt lelkesedéssel kóstolgatta a sós és édes sütiket, bontogatta a bölcsis ajándékokat. Az első tél, mikor akkora hó volt, hogy se babakocsival, se autóval, sehogyse lehetett megközelíteni a bölcsődét az alig kétéves gyerekkel. Az első tavasz, amikor végleg letettük a babakocsit, és onnantól hol gyorsabban, hol lassabban, de általában kismotorral érkeztünk reggelente. Az első gyereknap, amikor az ugrálóvárat leginkább csak messziről szemrevételezte az én óvatos kisfiam, de élete első arcfestését harciasan tűrte. Az első pelenkamentes nap júniusban, amit megúsztunk összesen egy bepisiléssel, és az első nyári szünet, ami boldogan, önfeledten telt a Balatonon, nagyszülőknél, és persze itthon is.
És tessék, jövő pénteken ismét gyereknap a bölcsiben. Gyanítom, ezúttal nemcsak nézni fogja az ugrálóvárat az én kismanóm. Félénkségnek már nyoma sincs, ugyan még mindig nem az a vakmerő típus, de borzasztóan önfejű, céltudatos, és szinte folyamatosan bolondozik. A bölcsi egyik vezéregyénisége. Erről volt szerencsém tegnap személyesen is meggyőződni, mivel csak reggeli után, kilenckor tudtam bevinni. A fél csoport rögtön a kerítéshez szaladt, ahogy meglátták, és boldogan üdvözölték a kis kópét. Hát nem mondom, hogy nem töltött el büszkeséggel a tudat, milyen népszerű ez a kislurkó!
Azt hittem, ezt a mélabús, elszállt évek feletti nosztalgiát már nem lehet fokozni. Azt hittem, ha lesz még egy gyermekem, majd könnyebb lesz. A fenéket! Mint ahogy a szeretet sem oszlik kétfelé, ahogy megszületik a második, hanem hatványozódik, ugyanúgy az aggódás, a féltés, az öröm és a bánat is megtöbbszöröződik. Tegnap este megnyitottam egy képet, amelyen Benedek négyhetes lehetett. Iszonyú erővel hatott rám a felismerés, hogy mennyire megnőtt! Az én édes, pici babám, aki még csak „most” született, elmúlt fél éves! IDŐ, SZÉPEN KÉRLEK, NE ROHANJ ENNYIRE!
