Lassan egy bernáthegyi megirigyelhetné a lábamon növő bundát, és napok óta csak lófarokkal, a hajamat takaró fejpánttal merek kilépni az utcára. Három napja gyereknap van, programot programra halmozunk, mégsem látom az elégedettség hálás mosolyát kisfiam arcán.
Ma ebéd közben úgy éreztem, hogy feladom. Bevonulok az örültek házába, vagy fejbe lövöm magam, vagy mittudomén. Hiszen mindent megteszek értük, sokszor szinte erőmön felül, magamat abszolút háttérbe szorítva, mégsem vagyok sose elég jó. Elég jó kinek? Természetesen a saját képzeletbeli szuperanyu elképzelésemnek. És azt hiszem, itt van a kutya elásva. Mert kinek van szüksége egy szuperanyura? Aki mindent megtesz, mindenről lemond, hősként végzi a házimunkát és lógó nyelvvel ugrik minden egyes óhaj-sóhaj hallatán, de kócos, fáradt, ideges, türelmetlen és bizony néha feledékeny is? Aki képes úgy letenni a héthónapost aludni, hogy nem tette tisztába, pedig jól telekakálta a pelenkát. Aki ráüvölt a három és félévesre, amikor az tenyérrel csapkodja és keni szét az asztalon az uborkasalátát. Aki sírgörcsöt kap, amikor az ebéd közbeni tizenöt felugrálás és fegyelmezés után a kanalát a levesébe ejtve telefröcsköli jó kis paprikás-olajos lével a hófehér felsőjét…
Nem tudom megmagyarázni, honnan jön ez az örökös megfelelési kényszer, ez a tökéletesség-mánia. Miért gondolom azt, hogy a gyermekeim boldogságának kulcsa az én kezemben van. Hogy ha hibázok, azzal életre szóló sebeket ejtek rajtuk, és lelki nyomorékokká teszem őket. Ha nagy néha a saját dolgaimmal foglalkozom, akkor önző, hülye picsa leszek, aki minek szült gyereket, ráadásul kettőt is! Miért veszem rögtön magamra a legártalmatlanabb, jó szándékú tanácsot, és hiszem azt, hogy az én figyelmetlenségem, óvatlanságom miatt lesz beteg a gyerekem. Miért várom el tudat alatt, hogy mindezt ráadásul értékeljék is, és miért kattanok ki, ha ennek nyomát sem látom a viselkedésükben.
Egyáltalán, miért is várnék el köszönetet bármiért a gyerekeimtől? Még jól emlékszem kamaszkorom dühös kirohanásaira, mikor anyám fejéhez vágtam, hogy „Én nem kértem, hogy megszüljél!”. Milyen igaz, sose a gyerek akar megszületni, hanem a szülei vágynak rá, ők akarnak mindent megadni neki és mindent megtenni érte. Aztán mégis úgy gondolják, hogy valami módon a gyereknek kéne hálásnak lennie mindezért. Persze ha mélyen magamba nézek, elismerem, hogy kamaszkori önmagamnak volt igaza. A szülő nem várhat el cserébe semmit a gyerekétől. Hálát legalábbis biztosan nem. Mondjuk az jólesne, ha néha azért az elégedettség csíráját látnám rajtuk, és néha úgy érezhetném, van értelme a sok erőfeszítésnek, lemondásnak. Talán néha majd ezt is megtapasztalom az évek során.
De az igazi válaszra attól tartok, még jó pár évet kell várnom. Hiszen a gyerekek már csak ilyenek, mindig többet és többet akarnak. Soha, semmi nem elég. Ha viszont megérem majd, hogy unokáim legyenek, akkor talán megkapom a visszaigazolást. Talán majd ők visszakapják ugyanezt törődést az ő szüleiktől. Talán majd akkor megadatik, hogy úgy érezzem, mégsem csináltam annyira rosszul az egészet.
