Nemrég hallhattuk a hírt, hogy Fehér Anna 53 évesen megszülte első gyermekét. Én egyrészt az ilyen híreknek mindig nagyon szoktam örülni, pláne, hogy tízévnyi küzdelem után koronázta siker a próbálkozásait, másrészt akaratlanul is elgondolkodom azon, vajon tudja-e, mit vállalt?
És itt most nem arra gondolok, hogy a csecsemő sírni fog, meg felébred éjszaka, és hogy az anyuka alváshiányban fog szenvedni. Ez mind alap, erről sokan, sokat beszélnek. Persze nem lehet felkészülni erre sem, hiszen teljesen más részvétteljes arccal meghallgatni kisgyermekes barátnőnk panaszáradatát, hogy már megint ötször kelt fel az éjjel a gyerek, és hat részletben tudott összesen négy órát aludni, mint mindezt a saját bőrünkön megtapasztalni. Viszont az egész gyerek-téma gyökeresen változtatja meg az életünket. Egyrészt többé nem tehetjük azt, amit szeretnénk, akkor, amikor szeretnénk. Ez egy nagyon kemény iskola, és bizony már egy gyereknél is komoly lemondásokkal jár. De ezt még mindig lehet kezelni, hiszen az ember lánya, aki egészséges anyai ösztönökkel van megáldva, úgyis önként és dalolva mond le gyermeke kedvéért egy csomó mindenről.
Amire viszont én sem számítottam, az a fizikai strapa, amit a gyerekek jelentenek. Első pont a szoptatás. Én az a típus vagyok, hogy ahogy hízik a gyerek az anyatejtől, úgy fogyok én szépen lassan. Ez már Barnusomnál is így volt. Szülés után néhány héttel már két kilóval kevesebb voltam, mint a terhességem előtt, és egészen kilenchónapos koráig annyit és azt ehettem, amit akartam, egy dekát sem híztam. Egyéves korára annyira kimerült a szervezetem, hogy egy szimpla náthának induló fertőzésből három hétig tartó arcüreg-gyulladás lett, amiből elég nehezen gyógyultam ki.
Benedekkel úgy tűnik, még cifrább a helyzet. Biztos azért is, mert a két gyerek eleve nagyobb terhelést jelent, meg hát Benedek eleve nagyobb, és állítom már mostanáig többet szopott, mint Barnus a tizenhat hónap alatt összesen. Mostanra öt kilóval vagyok könnyebb a terhességem előtti súlyomnál, ami azt jelenti, hogy az első gyerek előttihez képest mínusz hét-nyolc kilót zabáltak le rólam. Ez a része nem is zavar túlzottan, azért még maradt rajtam mit fogni, egyelőre nem tűnök anorexiásnak. Az viszont már igencsak elkeserít, hogy minden kósza vírus ledönt a lábamról. Egy hónapon belül másodszor szedtem össze valami nyavalyát. Egy napig lázas voltam elég rendesen, gyakorlatilag fel sem tudtam kelni az ágyból. Másnapra jobban lettem, de mindenféle fájdalmaim keletkeztek a derekamban, hátamban, hasamban. Harmadnapra pedig éktelen vörös, szinte egybefüggő kiütések jelentek meg rajtam, amelyek leginkább valamilyen allergiás reakcióra emlékeztetnek. Ezzel párhuzamosan a csuklóm, a bokám és a tarkóm táján komoly ízületi fájdalmakkal küzdök. Elmentem a dokihoz, de persze fogalma sincs, mi a bajom, jövő héten kedden (!!!) tudok elmenni vérvételre. Elég röhejes. Addig el is patkolhatok ezzel az erővel.
És persze mondanom sem kell, hogy sem a héthónapos, sem a három és fél éves gyerekem nem rendelkezik még az empátia csodás adományával. Azaz, bármennyire is lóg a belem, ugyanúgy menni kell a játszótérre, ugyanúgy cipelgetnem kell Benedeket a babakocsival együtt, és ugyanúgy meg kell csinálnom a házimunkát.
Nem vagyok egy nyavalygós típus, de betegen, két kisgyerekkel elég cudar az élet. Nem beszélve arról, hogy az is aggaszt, vajon nem ragasztok-e rá valamelyikre valami hülye fertőzést? Remélem tényleg csak valami allergiás reakció ez az egész, és nemsokára elmúlik.
