Már első gyermekem születése előtt megvoltak az elképzeléseim bizonyos gyermeknevelési kérdésekben. Nem vérteztem fel magam több kötetnyi szakirodalom elolvasásával, de azt tudtam, hogy milyen kapcsolatot szeretnék kialakítani gyermekeimmel, és hogy melyek azok a helyzetek, amelyeket igyekszem majd elkerülni.
Ám az élet olykor nem az elképzeléseink szerint alakul, és minden jó szándékunk ellenére belesétálunk bizonyos csapdákba. Barnusom másfél éves koráig egészen jól alakultak a dolgok. Elszántan kitartottam amellett, hogy egyéves koráig a gyerek igényeinek feltétel nélküli kielégítése a legfontosabb, annak ellenére, hogy idősebb felmenőim bőven elláttak kéretlen tanácsokkal a csecsemők idomításával kapcsolatban. Persze ők nevelésről beszéltek, mit sem törődve a vonatkozó kutatásokra hivatkozó ellenérveimre, miszerint egyéves korig nem igazán lehet félrenevelni egy gyereket. A következő fél évben törekvéseim nagy része arra irányult, hogy Barnus megtanuljon önállóan enni, pohárból inni, elaludni, valamint megértsen és elfogadjon bizonyos feltétlenül szükséges korlátokat. Tizenkilenc hónapos korára, mire bölcsibe került, mindezeket gyönyörűen elsajátította, nem volt gond a beszoktatással sem.
Bevallom őszintén, sosem akartam szigorú, teljesítményközpontú, követelő anyává válni. Talán pont azért, mert nekem gyerekként túlságosan is sok mindennek kellett megfelelnem, és kevés olyan dolgot csinálhattam, amit valóban szerettem volna. Az olyan apróságoktól kezdve, mint hogy nem növeszthettem meg a hajamat egészen addig, hogy nem volt szabad akárkivel barátkoznom. Tizenéves koromra biztos voltam abban, hogy én nem így fogom nevelni majdani csemetéimet. Nekem nem az lesz a legfontosabb, hogy szófogadó, engedelmes, tisztelettudó, illedelmes jó fiaim, lányaim legyenek, hanem, hogy olyan bizalmas kapcsolatot alakítsak ki velük, melyben képesek lesznek a problémáikat velem megbeszélni nemcsak kicsiként, de kamaszként is. Nem egy tekintélyelvű, a szülő hatalmán alapuló családot képzeltem el, amelyben a gyerekek csak alárendelt szerepet tölthetnek be, hanem egy olyan közösséget, ahol nekik is van beleszólásuk a dolgokba.
Éppen ezért, kezdetben igyekeztem a korlátozásokat minimális szinten tartani. Nem akartam Barnus valamennyi lelkes kezdeményezését unos-untalan „nem szabad” tiltással letörni. Természetesen kaptam ismét a figyelmeztetéseket, hogy túlságosan szabadjára engedem a gyereket, nem fogok majd később bírni vele, és hasonlók. Viszont én a mai napig úgy gondolom, hogy teljesen felesleges olyasmi miatt ellenkezni vele, aminek igazából nincs jelentősége. Ha ő nem szeletelve, hanem egészben szeretné enni a barackot, miért is ne tehetné? Kit érdekel, ha piszkos lesz a ruhája, majd kimossuk! Ha a középső szék helyett a baloldalin ülve szeretne vacsorázni, az sem feltétlenül olyan kérés, amin fenn kell akadni, mondván „az anya helye”. Mindezek ellenére, mostanában úgy veszem észre, mintha Barnus vérszemet kapott volna. Minél többet szabad neki, annál követelőzőbb és engedetlenebb. Lehet, hogy az is baj, hogy kevésbé türelmesen és odafigyelve reagálok bizonyos húzásaira, mint korábban, amikor még csak vele kellett foglalkoznom. Mindenesetre nem nagyon tetszik az irány, amerre az aktuális nevelési gyakorlatom halad. Mostanában többször próbálok a szülői tekintély, a szigor segítségével eredményt elérni nála, amit pedig pont kerülni igyekeztem eddig! Nem beszélve arról, hogy ezek a próbálkozásaim sokszor eleve kudarcra vannak ítélve.
Így hát gyereknevelési továbbképzésre szántam el magam. Úgy döntöttem, hogy elsajátítom Thomas Gordon kommunikációs módszereit, ami nemcsak gyereknevelési, hanem egyéb szempontból is hasznomra fog válni. Első körben a témában fellelhető szakirodalmat olvasom el, de fontolgatom az úgynevezett P.E.T. Szülői eredményesség tréningen való részvételt is. Ha valaki volt közületek már ilyenen, megköszönném, ha megosztanátok velem a tapasztalataitokat! Egyrészt az érdekelne, hogy sikerül-e alkalmazni a tréningen elsajátított módszereket, másrészt, hogy ezek milyen változásokat idéztek elő a gyerekkel való kapcsolatotokban?
