Az Index nyitólapján is megjelent szülésről és hálapénzről szóló bejegyzés annyi emléket és gondolatot felidézett bennem, hogy kénytelen vagyok egy teljes bejegyzést szentelni a témának.
Jómagam két szülésen vagyok túl, és mondhatom, ég és föld volt a kettő. Első fiammal tizenhat órát vajúdtam, nem tágultam, és végül vákummal kellett világra segíteni. Abban, hogy sikerült végül természetes úton megszülnöm őt, nagyon nagy szerepe volt a kórháznak és az orvosomnak. Orvosválasztásom legfontosabb szempontja az volt, hogy a lehetőségekhez és a körülményekhez mérten tegyen meg mindent annak érdekében, hogy hüvelyi szülésem legyen, DE NEM MINDEN ÁRON! Nem akartam napokig vajúdni csak azért, hogy elmondhassam, beavatkozás-mentesen, háborítatlanul sikerült világra hoznom a gyermekem. NEM VAGYOK ŐSANYA, ha ez az eddigi bejegyzéseimből nem derült volna ki. Egész egyszerűen irtóztam a nagy hasi műtét, a császármetszés gondolatától is, másrészt három gyermeket terveztünk, és tapasztalataim szerint a mai magyar szülészi praxisban vajmi kevés esélye van egy császárosnak másodszorra természetesen szülni.
Tudatosan választottam olyan kórházat, ahol az országos átlaghoz képest viszonylag alacsony a császármetszések aránya, ami bababarát, és támogatja a szoptatást. Olyan orvost, aki itt dolgozik, ugyanezeket az elveket vallja és NŐ! Úgy voltam vele, hogy ne mondja nekem egyetlen pasi sem, hogy "Aranyoskám, nem fájhat az annyira", mikor még egy menstruációs görcse sem volt soha az életben.
Természetesen a dokim magánrendelésére jártam, alkalmanként kipengettem a hétezer forintot, majd a szülés után hatvanat neki, huszonötöt a szülésznőnek. Utólag visszatekintve MEGÉRTE! A szülésznőmnek köszönhetem, hogy hajnali háromkor ingyenesen megkaptam az epidurálist - nem azért, mert annyira nem bírtam a fájdalmat, hanem mert este 10 óta egy centit sem tágultam. Közel tizenkét óra vajúdás után, másfél perces fájásokkal egyujjnyira nyitva lenni eléggé lehangoló perspektíva. Lehet, hogy máshol már ekkor a műtőbe toltak volna. Az EDA segített - egyrészt másfél óra alatt kitágultam, másrészt sikerült egy kis erőt gyűjtenem az újabb meccs előtt. A kitolás további két és fél órás szenvedést jelentett, mivel Barnusom fejecskéje rossz irányba fordult, ahogy leereszkedett a szülőcsatornába. Emiatt kellett a vákum, az óriási vágás, az egyórás varrás - bár ezek mind pusztán kellemetlenségnek tűntek ahhoz az érzéshez képest, hogy nem tudom megszülni a gyerekemet, ott van a kijáratnál, és mégsem bírom kinyomni. A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése mindent elborított, és hiába az azonnali megkönnyebbülés, az első mondatom az volt, hogy SOHA TÖBBET!
Mégis, alig három év múlva ugyanitt, ugyanezzel a szülésznővel, ügyeletes orvos jelenlétében világra hoztam Benedek fiamat. Az eredeti dokim éppen szülési szabadságon volt, ezért egy másikat választottam, akihez ugyanúgy magánrendelésre jártam, és ugyanúgy kifizettem az alkalmankénti vizsgálatok árát. A sors mégis úgy hozta, hogy nem volt jelen a szülésemnél, amit végülis nem bánok.
Reggel hétkor ébredtem 10-12 perces fájásokkal, amik kilencre rendszereződtek ötpercesekké. Tíz körül, mikor beértünk a kórházba, már kétpercesek voltak, és közel négyujjnyira nyitva voltam. Mire lefutottam a kötelező köröket - CTG, papírok kitöltögetése - a szülésznőm is megérkezett. Elmondta, hogy ő ugyan felhívta a dokimat, de mivel éppen Debrecenben van egy születésnapi partin, nem sok értelme van elindulnia, mire ideérne, már rég megszülök. Furcsa módon egyáltalán nem sokkolt a hír! Annyira erősnek, magabiztosnak éreztem magam, bíztam benne, hogy semmi probléma nem lesz. Megismerkedtem az ügyeletes dokival, aki kijelentette, hogy jó esetben ő csak a szoba sarkából fog figyelni, ha minden rendben halad, elég a szülésznő segítsége.
Alighogy kitette a lábát, már jöttek is a tolófájások, eltűnt a méhszáj, és hihetetlen mértékben felgyorsultak az események. Ezúttal pontosan éreztem, tudtam, hogyan kell nyomni, végig uraltam a testem és az egész folyamatot. Azért volt egy pont, amikor kicsit elvesztettem a fonalat - nagyjából akkor, amikor már félig kint volt a feje, és ki kellett bírnom két-három tolófájást, hogy ne nyomjak - a férjem és a szülésznőm átsegítettek a krízisen. Fél tizenkettő után pár perccel megszületett Benedek, 3900 grammal, gátvédelemmel. Elmondhatatlanul büszke és boldog voltam! Az első mondatom ezúttal az volt, hogy EZ NEM IS VOLT OLYAN SZÖRNYŰ!
