Emlékszem még azokra az időkre, amikor sóhernek tartottam azokat az ismerőseimet, akik heti egy nagybevásárlás alkalmával előre megtervezték, mit fognak főzni a következő héten. Amikor úgy gondoltam, nem normális az, aki minden nyári keresetét félreteszi, hogy a főiskoláról kikerülve lakást vehessen magának. Nemhogy követendőnek nem tartottam a példájukat, egyenesen riasztott a céltudatottságnak és tervszerűségnek ez a számomra unalmas monotonitása.
Szerencsére változik az ember, még én is. Így harmincnégy évesen mondjuk már ideje is, hogy legyenek céljaim és terveim, amikért hajlandó vagyok küzdeni. Nem tudom, hogy mi volt az az alapvető különbség a saját és a volt osztálytársam neveltetésében, ami egy lakásnyi előnyt jelentett neki huszonkét éves korára, de abban biztos vagyok, hogy én szeretném megadni ezt az előnyt a gyermekeimnek. És nem úgy, hogy veszek nekik egy-egy lakást tizennyolc éves korukban.
Továbbmegyek. A mai eszemmel már lakást sem vennék. Nemhogy hitelre, akkor sem, ha a kezemben lenne az ehhez szükséges összeg. Legalábbis nem ez lenne az első és legfontosabb. Inkább laknék pár évvel tovább albérletben. Ha jól belegondolok, kevesebb stressz az albérleti díjat kifizetni hónapról hónapra, mint az aktuális havi törlesztést. Persze most is megtehetnénk, hogy eladjuk mindkét lakásunkat, és kifizetjük a hitelt - hozzáteszem, hogy jelenleg a két lakás értéke összesen nem éri el a svájci frankban nyilvántartott tartozásunk összegét. Ha hozzátennénk valamennyit, akkor azért sikerülne megszabadulni tőle, és mehetnénk albérletbe, kevesebbért, mint amennyi a törlesztésünk. És akkor annyival többet takaríthatnánk meg, illetve fektethetnék be. De valahogy mégsem tudom ezt megtenni, egyszerűen megőrülnék a gondolattól, hogy tíz év törlesztés, hitelről hitelre váltás után ismét a nullán vagyok! Pedig ez csak illúzió, hiszen ha jól belegondolok, most is nullán vagyunk. És mégis, ragaszkodom a tudathoz, hogy "a saját lakásunkban lakunk", ezt valahogy nem tudom elengedni.
Hiába fejlődik évről évre a pénzügyi kultúránk - jónéhány pofon, rossz döntés és bukta után végre a saját kezembe vettem a pénzügyeink irányítását - még mindig messze vagyok az álmaimtól. Azt már biztosan tudom, hogy mi az, amibe nem érdemes fektetni, de hogy mibe érdemes, azt még csak sejtem. Állítólag ezzel már azon kevesek közé tartozom, akik egyáltalán foglalkoznak a pénzügyi biztonság, az anyagi függetlenség témájával. Legalábbis, egy pénzügyi tanácsadóként dolgozó ismerősöm tapasztalatai alapján, a nagy átlag máról holnapra él, és a rengeteg adóssága mellett semmilyen tartalékkal nem rendelkezik. Igaz, manapság a csapból is az folyik, hogy eladósodott nemzet vagyunk, azért nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen komoly a helyzet. Pénzügyi kultúra helyett - pénzügyi kultúrálatlanság tombol kis magyar hazánkban.
