Anya és apa arcukon boldog mosollyal terelgetik porontyaikat gyerekprogramról gyerekprogramra. Fáradhatatlan szeretettel és törődéssel válaszolnak az ötszázadik miértre is, és rezzenéstelen nyugalommal fogadják kislurkóik fárasztó éjszakai műsorszámait is.
Persze mindeközben elégedettnek, teljesnek, mondhatni tökéletesnek érzik magukat. Egy tökéletes családnak. Legalábbis, valahogy így képzeljük el legbelül ezt az egész családosdit. Holott a valóság sokszor túlmutat legvadabb elképzeléseinken is. Mármint nem tökéletességben. Egyszer csak az ember feladja ezt az illúziót.
Szombaton családi programra mentünk. Természetesen a nagy kegyeit keresve valami vonatosat igyekeztünk választani, így háromórás kisvonatozás kerekedett a Városmajortól a fogaskerekűn fel a Széchenyi-hegyre, onnan a gyermekvasúttal Hűvösvölgybe, majd vissza a nosztalgia-gőzössel. Egyrészt azt gondolom, hogy ennyi áldozat, odafigyelés, törődés, önmagunkról lemondás után az a minimum, hogy elsőszülöttünk önmagából kifordulva hálálkodjon irtó jó fej szüleinek, hogy milyen frankó programot találtak neki. Félreértés ne essék, az áldozat nem abban nyilvánult meg, hogy ücsörögni kellett ennyi időn keresztül a fenti járműveken, inkább abban, hogy mindeközben a kicsi rajtam csüngött a Mei-tai-ban, mind a tíz kilójával. Amikor pedig megelégelte a csüngést, akkor ugra-bugráltattam, szórakoztattam, csikiztem, lehetővé tettem megismerkedését néhány helyes kiscsajjal és pár aranyos idős nénivel. És persze időnként megszoptattam, és elaltattam. Másodszor ezt úgy sikerült kiviteleznünk, hogy éppen nem volt felkötve, és a fogasból kiszállva az autóig kellett cipelnem a magát teljesen elhagyó óriásbébit.
Ami Barnusom hálálkodását illeti, nos, erre még várhatunk, azt hiszem. A fogasból kiszállva kijelentette, hogy „A veresi gőzöshöz akarok menni!” – arra utalva, hogy ez a kisvonat nem az a kisvonat volt, amire ő gondolt. A veresi gőzös a Medveotthonban található üzemen kívül, és arra szolgál, hogy a lelkes vasútrajongók fel-le mászkáljanak rajta. Egyik utolsó családi kiruccanásunk alkalmával másfél óra hosszat sem lehetett lerimánkodni róla. Ha ez nem lett volna elég, mire hazaértünk, fogta magát és belázasodott. Egy falatot sem volt hajlandó enni, és nonstop hiszti-üzemmódra kapcsolt. Láttam magam előtt az újabb remek éjszakát, amint kétóránként felváltva ébred mindkettő. Ugyanis Benedek fogzik, ha elfelejtettem volna megemlékezni róla. Szerencsére ma reggelre áttört a második metszőfoga is, úgyhogy remélem, átmeneti nyugi következik.
Mindezek után nem csoda, ha a vasárnapi főzés-rendrakás-babaúszás projekt után, délután négykor kezdtem azt érezni, hogy szeretnék egy kicsit csak magammal foglalkozni. Csak az a bibi, hogy ez automatikusan nem realizálódhat. Míg drága férjem magától értetődő természetességgel teszi fel a fejhallgatót, és nézi az aktuális, őt érdeklő filmet vagy videót a laptopon, miközben a gyerek mellette autózik, addig én úgy érzem, ezt anyaként nem tehetem meg. Rosszul vagyok összerakva bakker. Valahányszor azon tanakodom, hogy mi lenne, ha én is ugyanilyen lazán tudnám kezelni ezt a témát, és fognám magam, elvonulnék, nem törődve senkivel és semmivel, minimum a világvége víziója rémlik fel előttem. Miután hangot adtam elégedetlenségemnek, annyit legalább sikerült elérnem, hogy teljes egy órát szentelhessek a feltétlenül szükséges, aktuális tollászkodási rituálék kivitelezésére.
