Nem kenyerem a panaszkodás, ha megkérdezik, hogy vagyok, általában nem kezdem el sorolni a különféle aktuális nyavalyáimat amolyan jó magyar szokás szerint. Igyekszem mindennek a jó oldalát nézni – bármilyen hihetetlen, mindig meg lehet találni -, és sokszor gondolok arra is, hogy minek is panaszkodnék, hiszen léteznek olyan emberek, akik olyan problémákkal küzdenek, melyekhez képest az enyéim csak apró kellemetlenségnek tűnnek.
Mégis. Tegnap reggel tényleg kikattantam. Ismét egy borzasztó éjszaka állt mögöttem, ami jelen esetben nem az ébredések gyakoriságában, hanem a visszaaltatás nehézségeiben nyilvánult meg. Mivel előbb-utóbb szeretném Benedeket leszoktatni az éjszakai szopizásról, mostanában majdnem minden ébredésekor megpróbálom cici nélkül visszaaltatni. Több-kevesebb sikerrel. Mostanság éppen kevesebbel, ahogy az a fentiekből is kitűnik. Bármily elszánt is legyek, közel egyórás küzdelem után beadom a derekam és megszoptatom. Csakhogy. Addigra annyira felpörgött már a felháborodástól, hogy nem kapott cicit, hogy alig bírom levakarni magamról félóra után, és még egy ideig simogatni kell a kiságyban, hogy végre visszaaludjon. Tegnap éjjel ez a műsor háromnegyed egytől kettőig tartott, majd hatkor ismét ébren volt. Ma éjszaka ugyanez színesben, fél egytől kettőig, azzal a különbséggel, hogy először sikerült félórára visszaszenderednie, majd egykor ismét ébren volt. Ezúttal négykor megint felébredt, és Gábor félórán keresztül próbálkozott vele. A vége az lett, hogy átvittem a nagyágyba, és még vagy húsz perc szopi és húsz perc rázogatás után öt körül végre bepunnyadt. Egészen háromnegyed hétig.
Ehhez jön még, hogy gyakorlatilag három hete folyamatosan szívjuk az orrát. Bakker nyár van, meleg, és egyszerűen nem múlik el a takonykórja! A tegnap reggeli lila fejjel üvöltözős, lucskosra izzadós jelenet után enyhén hisztériás hangon felhívtam a gyerekorvost, hogy most már aztán csináljunk valamit, mert én ezt már nem bírom tovább. Javasolta, hogy ugorjunk el hozzá, és beszéljük meg személyesen. Szerencsére az autóvezetés mindig lenyugtat, ezúttal is sikerült viszonylag szalonképes állapotban betoppanni a rendelőbe. Persze a helyzet ecsetelése közben már kevéssé tudtam a higgadt nyugalom látszatát fenntartani, így gyakorlatilag minden rázúdítottam szerencsétlen dokira, kezdve azzal, hogy biztos én vagyok a hibás mindenért, azért is, hogy Benedek folyton taknyos, beteg, és azért is, hogy Barnabás ennyire hisztis és nehezen kezelhető.
A doki pasi – szerencsére. És gondolom volt már dolga jó pár kikattant, hisztis anyukával. Azzal kezdte, hogy igen, jól látom a helyzetet, valóban a nők tehetnek mindenről, ők a felelősek a világ összes kínjáért. :) De! Azért az mégsem az én hibám, hogy Benedek folyton taknyos, és valószínűleg nem én neveltem félre Barnabást sem, állítsa bárki az ellenkezőjét. Lássam be, hogy az eddig maximális figyelmet kapott elsőszülöttem most figyelemhiányban szenved, és minden rosszaságot azért követ el, hogy ismét ő kerüljön a középpontba. Hogy megszakadhatok, beleroppanhatok, akkor sem fogok soha többet ugyanannyit és ugyanúgy figyelni rá, mint Bendi születése előtt. És hogy ezt ő is kénytelen lesz elfogadni, ami persze nem megy egyik napról a másikra, hanem csak keserves harcok árán. Ami Benedeket illeti, a náthán kívül semmi baja szerencsére. Viszont szoktassam le az éjszakai szopizásról, hiszen egy több mint tíz kilós, héthónapos csecsemőnek nincs szüksége éjszaka evésre. Álljak le önmagam hibáztatásával, szarjam le a beszólók véleményét, és passzoljam le Barnust minél sűrűbben a nagyszülőknek. Ezzel többet tudnak segíteni, mint a jó tanácsok osztogatásával.
Mindez nagyon logikusan hangzik. Igen, tudom, hogy a lelki nyavalyáim jó része az állandó alváshiány következménye, és azzal is tisztában vagyok, hogy egy fáradt, hisztis anya nem tud elég jó lenni. De a leszoktatás általa javasolt módszerét – miszerint hagyjam sírni két éjszakán át, és megtanulja mi a rend – mégsem tudom kivitelezni. Lehet, hogy túl sokat foglalkoztam pszichológiával. Lehet, hogy túl sokat olvastam arról, mennyi későbbi pszichés baj forrása lehet az ősbizalom sérülése a sírni hagyás miatt. Lehet, hogy egyszerűen gyenge vagyok.
