A napokban érdekes blogra bukkantam. Egy- és többgyerekes családok életét hasonlították össze rövid videók alapján, elsősorban a reggeli és az esti rituálék menetére koncentrálva. Szó mi szó, azért meglepődtem a következtetéseket olvasva.
A videók szereplői közül többen állították, hogy a legnagyobb váltás az egy és a két gyerek között van. Hogy azt a legnehezebb megtanulni, feldolgozni, hogy a figyelmet meg kell osztani a testvérek között. Nyilván van benne sok igazság, na de azért az sem mindegy, hogy azt a figyelmet kettő- vagy kilencfelé kell-e osztani? Vagy az ember egy idő után már azt is megszokja, hogy adott esetben kilencen beszélnek egyszerre?
Jól emlékszem még, mikor lelkes primagravidaként látogatóba mentünk barátainkhoz, akiknek akkor már egy 15 hónapos és egy három és fél éves kislányuk volt. Ötvenegynéhány négyzetméteren laktak, a szülők a nappaliban aludtak, mivel csak két szobájuk volt. Akárhová néztem, mindenfelé valamilyen szoptatós cucc, gyerekjáték vagy nélkülözhetetlen kellék – ld. orrszívó – díszelgett. Az esti fürdetés nagyjából egyórás procedúra volt – ez persze akkor képtelenségnek tűnt, kizárt dolog, hogy egy egész órát szarakodjak majd a kölökkel, gondoltam magamban. Utólag visszagondolva remekül menedzselték a dolgokat. Nos, ők már akkor azt mesélték, hogy egy gyerekkel csodálatosan könnyű az élet. Szinte mindenre van időd, be tudod osztani a feladatokat, ha alszik, azt csinálsz amit akarsz. Na de amikor már ketten vannak! Az maga a káosz. Onnantól az lesz a felüdülés, ha valamilyen isteni csoda folytán az egyiket le tudod passzolni valamelyik nagyszülőnek.
Aztán megszületett Barnus, és az első hónapok kimerítő éjszakázásai után kizártnak tartottam, hogy valaha több gyermekem legyen. Telt-múlt az idő, és beköszöntött az a korszak, amiről barátaink meséltek. Nagyjából másfél éves korára egész könnyűvé vált ez a gyerekeskedés. Már nem szopizott, így esténként el tudtunk menni kettesben egy kicsit feltöltődni. Kezdett okosodni, már nem vett mindent a szájába, és viszonylag egyszerű volt bizonyos dolgoktól eltántorítani. Persze már akkor is dacoskodott, és a „nem” szókincsének biztos alapja volt, de ebben a korszakban még viszonylag könnyen le lehetett szerelni. Ezen felbuzdulva el is döntöttük, hogy na, akkor jöhet a második. Úgyis kb. három év korkülönbséget szerettünk volna.
Mire Barnus kétéves lett, és beköszöntött az igazi dackorszak, terhes is lettem. Az első hónapokat még könnyen átvészeltem, jól éreztem magam. Aztán a nyár vége felé megváltoztak a dolgok. Barnusom, mintha megérezte volna, hogy hamarosan trónfosztás lesz, minden korábbi elképzelésünket felülmúló ellenkezésbe kezdett. Nem akart aludni délután. Nem akart aludni este. Nem akarta megenni az ebédet. Nem akart vacsorázni. Nem akart elindulni sehová, nem akart hazajönni. Nem akart szót fogadni. Volt olyan, hogy az Europarkban a Deichmann pénztáránál sorban állva kellett utána rohannom 36 hetes terhesen. Hú de vártam már, hogy véget érjen ez a terhesség! Aztán persze ez is eljött, és persze a helyzet nemhogy könnyebb, még nehezebb lett, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
A másik következtetés, ami meglepett, az ötgyermekes anyuka beszámolójában hangzott el. Azt állította, hogy egy gyerekkel nehezebb, mint öttel! Persze tudom, hogy egy nagycsaládban egy csomó mindent megkapnak egymástól a testvérek, amit egyetlen utód esetén mind a szülőknek kell megadniuk, de akkor is. Csak nem mindegy, hogy heti húsz vagy száz köröm levágásáért vagyok felelős?!
Én arra lennék kíváncsi, hogy van-e jelentős változás a második és a harmadik gyerek között? Mert bármily furcsán hangzik is, még mindig szeretnénk harmadikat, annak ellenére, hogy pillanatnyilag nehezen tudom elképzelni, mi mindenről kellene még pluszban lemondanunk.
