Amióta az eszemet tudom, mindig érdeklődéssel figyeltem az embereket. Sokszor csak úgy ültem a buszon, láttam egy párt, és megpróbáltam elképzelni az életüket, a történetüket. Néha úgy alakul, hogy megismerhetem a valóságot.
Negyvenes, csinos, szőke nő, kétéves kislánnyal, és egy meglehetősen ősz apukával. Bevallom, először átfutott az agyamon, hogy talán inkább nagypapa lehet. Aztán elvetettem a gondolatot. Ülnek a homokozó szélén, beszélgetnek, játszanak. Ránézésre egy harmonikus pár, akik viszonylag későn vállaltak gyereket. A kislány cserfes, vidám, kiegyensúlyozott, boldogan szaladgál a homokozó és a hinta között.
Néhány hónappal később úgy alakult, hogy szóba elegyedtem az anyukával egy másik játszótéren. Csak azért mentünk oda, mert Barnusom hintázni akart. Ahol először megálltunk, ott órák óta sütötte a nap az ülőkét, így használhatatlanná vált. Itt viszont délelőtt jó árnyékos a placc. Benedek pont elaludt, úgyhogy büntetlenül megállhattunk egy félórára.
Pár perc múlva megérkezett a kislány és az anyukája is, hangosan köszöntek. Noha Barnussal egy bölcsibe jártak, korábban még sohasem beszélgettünk. Maximum a szokásos „Jaj, de aranyos baba”, „Hogy megnőtt!” típusú szóváltás zajlott le közöttünk. Persze most is így kezdődött a társalgás, mígnem valahogy szóba került, hogy nemrég jöttünk haza két hét csavargás után. És hogy milyen jó végre itthon lenni, mert persze hogy imádok utazni, világot látni, szeretem a változatosságot, de egy három és féléves kisgyerekkel és egy kilenchónapos csecsemővel meglehetősen fárasztó kizökkenni a megszokott kerékvágásból. Pláne ennyi időre.
A nő épp az ellenkezőjét állította, elmondta, hogy ők is vidéken töltöttek egy hetet, és a lánya sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb volt, mint itthon. Persze lehet, hogy az otthoni helyzet nem éppen ideális, lévén, hogy a férje már több mint egy éve táppénzen van. Ez idáig még simán belefér egy játszótéri csevegés kategóriába. Más anyukák ilyenkor valami általános közhellyel szoktak válaszolni, esetleg megkérdezik tettetett érdeklődéssel, hogy mi baja van szegény férjnek. Esküszöm nem emlékszem, mit kérdeztem, mit válaszoltam, egyszerűen elkezdett érdekelni, vajon mi lehet a története ennek a helyes, kedves nőnek. És ő elmondta.
Összesen négy gyermeke van. A legidősebb tizenkilenc, az ikerlányai tizenhét évesek. Ők az első házasságából születtek. Fiatalon ment férjhez, fiatalon szült, és mindössze hét év házasság után el is vált a pasitól, akit megrészegített a sok pénz lehetősége, rossz társaságba keveredett, és teljesen megváltozott. A második férje pánikbeteg, és mikor megismerkedtek, majdnem ötven évesen még mindig az édesanyjával élt. Ám, akkor még rendben mentek a dolgok, jó állása volt, szépen keresett. Aztán megszületett a kislányuk, a férj elvesztette az állását, és kitört rajta a betegség. Külön lakásban, de egy lépcsőházban laknak az anyjával, aki változatlanul a férfi életének legfontosabb szereplője. Haza szinte csak vacsorázni jár, a költségekbe nem száll bele. Gyakorlatilag változatlanul az anyjával él. A nő négy év után újra válni készül. Ismét a nulláról, mindent elölről kell kezdenie – plusz egy gyerekkel.
Ilyen történetek hallatán mindig elgondolkodom, tulajdonképpen milyen szerencsés, boldog életem van. A problémáim, amik néhány órával korábban még kétségbe ejtettek, hirtelen apró-cseprő kellemetlenségnek tűnnek. Hiszen az alapok, a valóban fontos dolgok rendben vannak. Szeretjük egymást, egészségesek vagyunk, közösek a céljaink. Mi kellhet ennél több a boldogsághoz?
