Persze rögtön találok mentséget a viselkedésemre. Az említett jelenet éjjel kettőkor játszódott le. Fontosak az előzmények és a körülmények is. A hétvégi szombathelyi kiruccanásunk ismét jól felborította Barnus lassanként stabilizálódni látszódó éjszakai nyugalmát. Két éjjel közöttünk aludt, mivel máshogy nem tudtuk megoldani. Már ott, az első este sem tettem tanúbizonyságot empátiám magas fokáról, mivel ahelyett, hogy megértő türelemmel viseltem volna fiam fél kilenckor esedékes „Nem akarok aludniiiiii!!!” tárgyban előadott nagyjelenetét, fogtam, bevágtam az ágyba, rácsaptam a fenekére, és ráordítottam, hogy „Akkor is aludni fogsz!”. Felháborodásom jogos volt, úgy érzem  – lévén, hogy egész délután nem aludt, sem az oviban, sem a háromórás út alatt az autóban, ellenben egész úton a kérdéseire válaszolgattam über türelmesen, melyek 99 %-a a „Mikor érünk már odaaaaa?!!!!” különböző hiszti fokozatban előadott válfaja volt -, nos, mindezek után elvárható lett volna, hogy fél kilenckor mint egy zsák bedől az ágyba és horpaszt boldogan. Hát nem így lett.

Persze, tudom, hogy megértőnek és együtt érzőnek kellene lennem, hiszen még csak egy kisgyerek. Nyilván felborította a hosszú utazás, az új környezet, a sok inger, és persze az is, hogy az alváshiány következtében kissé túlpörgött. Több időt kellett volna neki hagynom, hogy lelassuljon, lenyugodjon, és szépen magától ágyba menjen. Legalábbis, biztosan ezt mondaná Bettelheim bácsi fejét csóválva, ha meghallaná a történetet. Igen ám, de egyrészről kilenc órára találkozót beszéltem meg gyerekkori barátnőmmel, akivel évente csak néhány alkalommal van alkalmam kettesben beszélgetni. És az én rohadt önző szempontom az volt, hogy mindkét gyerek elaludjon háromnegyed kilencig. Barnus hisztije következtében viszont nemhogy elaltatni, szoptatni is képtelen voltam Benedeket.

A másik, hogy mégiscsak én vagyok az anyja ennek a gyereknek, és ha nem is mindenben, de jó pár dologban biztosan jobban tudom, mi a jó neki. Például abban egészen biztos vagyok, hogy minimum tizenegy óra alvásra szüksége van a megfelelő fejlődése érdekében. És ha az én drága fiacskám nappal nem pihen, akkor bizony este fél kilenckor ágyban a helye, hiszen legkésőbb hét és fél nyolc között akkor is felébred, ha cigánygyerekek potyognak az égből.  Nem beszélve arról, hogy látom rajta, mennyire fáradt. A lábán alig bír megállni, esik-kel, minden apróságért rögtön eltörik a mécses. Mégis, az a fene nagy akarata váltig ébren tartja.

Mindezek után, itthon ismét áll a bál. Vasárnap éjjel kettőkor megjelent a szobánkban, hogy ő ott szeretne aludni. Tudom, persze, hogy az uralkodó bokoralattszülő irányzat szerint semmi kivetni valló nincs abban, ha a gyerek akár öt-hatéves koráig is a szülőkkel egy ágyban alszik, és még hajlandó is lennék egy-egy alkalommal kivételt tenni annak ellenére, hogy nem tartom követendőnek ezt a szemléletet. Ha tudnék mellette aludni. De nem tudok! Még annyit se, mint egyébként, ami, mint tudjuk így is alig-alig elég arra, hogy túléljem a nappalokat. Ha köztünk fekszik, akkor folyamatosan forgolódik keresztbe-kasul, tuti, hogy a lába vagy a könyöke előbb-utóbb valamelyikünk bordájában landol. Többször felriad, kiabál, szúnyogot kiált. Rám fekszik, hozzám bújik, ami persze tök jó, de az egyébként is ötven centis helyemet ezáltal harmincra redukálja. Egyszóval, két ilyen éjszaka után simán visszapateroltam az ágyába. Visszajött, közölte, hogy pisilnie kell. Kikísértem, vissza az ágyba. Megint megjelent, hogy csak egy kicsit hadd maradjon. Na jó, egy kicsit. Pár perc múlva visszakísértem. Megint megjelent – ekkor már kezdett eldurranni az agyam, és jobbnak láttam nem foglalkozni vele. Erre bepróbálkozott az apjánál, aki félkómásan persze beengedte maga mellé. Negyedóra múlva konstatáltam, hogy valahogy közénk került, és már megint csak hajszál híja, hogy le nem esem a saját ágyamról. Ezúttal visszavittem ölben, és már elég kómás volt ahhoz, hogy végre ott is maradjon. Mindez másfél órával kurtította meg az amúgy is szűkre szabott pihenőidőmet.

Visszatérve a ma éjszakára, kettőkor ismét megjelent az ágyam mellett. Kicsit mellém fekhetett, megnyugtattam, elmagyaráztam szépen türelmesen, hogy éjjel mindenki a saját ágyában alszik, és kértem, hogy mielőtt visszafekszik, menjünk el pisilni. Nem mutatott túl nagy hajlandóságot, pedig biztos voltam benne, hogy legközelebb emiatt fog megint felkelni. Kivittem, odaállítottam, hogy tessék pisilni. Erre ő megmakacsolta magát, és persze rögtön éktelen visításba kezdett. Nem kellett sok, Benedek is felébredt, és onnantól kánonban nyomták az üvöltést. Na, ezek azok a pillanatok, amikor megidézném Bruno barátom szellemét, hogy ugyan már, mutassa meg, hogyan legyek türelmes, együtt érző, ELÉG JÓ SZÜLŐ?!