Nagyon érdekes dolgot vettem észre magamon. Olyan berögzött szokásokkal hagytam fel mostanában, amikről nemrég még azt hittem, életem végéig velem maradnak. Olyan dolgokat teszek meg nap mint nap, amelyekről alig pár hónapja azt gondotam, sosem lennék rá képes...
Most nem dicsekedni akarok, hogy milyen korán kelek, és mennyit sportolok, nem is arra gondolok, hogy hogyan kötöm össze a kellemes teendőket a hasznosakkal. Ezek olyan változások, amik valahogy kialakultak, sok-sok agyalás, próbálgatás, kínlódás után, de mára működnek. Viszont amire nincs magyarázat, ami mintha egyik napról a másikra történt volna, az a munkámmal kapcsolatos hozzáállásom.
Nemrég még csak kósza álomként dédelgettem, hogy márpedig én egyszer vezető leszek. Ahogy az az álmokkal lenni szokott, semmi konkrét célom, ennek megfelelően semmilyen tervem nem létezett ennek az elképzelésnek a megvalósítására. Amikor elkezdtem ezt a szakmát, sejtettem, hogy kénytelen leszek megtenni bizonyos dolgokat, amiket akkor még szinte elképzelhetetlennek tartottam. Erre a legjobb példa a telefonálás. Hogy én felhívjak vadidegen embereket, és a szolgáltatásomat ajánlgassam?! Na neeee, ez nekem úgysem fog menni. Ennek megfelelőn az első telefonálások alkalmával bizony görcsbe rándult a gyomrom, és szinte megkönnyebbültem, amikor várakozásaimnak megfelelően udvariasan leráztak.
Most a klasszikus történet szerint annak kéne következnie, hogy én bezzeg minden elutasítást, minden negatív élményt lerázva magamról haladtam előre, és focsikorgatva telefonálgattam, mígnem egyszercsak elmúlt a parám. Erről éppenséggel nem tudok beszámolni. Nem is tudom megmagyarázni mi történt. Áprilisban sikerült megkötnöm az első üzleteimet, május elején pedig a hugom is csatlakozott a csapatunkhoz. Ennek köszönhetően újra végigülhettem egy alapoktatást, ahol ismét meghallgathattam vezérigazgatónk inspiráló gondolatait. És nem mellesleg az oktatás alatt egy csomó olyan dolgot elintéztem a laptopon, amikre azelőtt nem volt időm.
A következő héten aztán felhívtam pár olyan embert, akiket már korábban is akartam, csak valami miatt folyton elhessegettem a gondolatot. A kisördög ott susogott most is, hogy "minek hívod, úgyis elküld a francba, úgysem érdekli az egész". Ezúttal nem foglalkoztam vele, és tettem a dolgom. Májusban sikerült olyan teljesítményt elérnem, amivel a céges ranglista 44. helyére kerültem. Ezzel azért dicsekszem el, mert heti 6-8 óra munkával, ami még félállásnak sem nevezhető, ez bizony egyáltalán nem rossz eredmény.
Most már pontosan tudom, hogy mi a célom fél éven belül, 1-2 éven belül, vagy akár 4-5 éven belül. Biztos vagyok benne, hogy életem elkövetkező öt évét ennél a cégnél fogom eltölteni, és azt is látom, hogy ahhoz, hogy elérjem amit szeretnék, mennyit és hogyan kell dolgoznom. Nem lesz könnyű menet, sokat kell addig még tanulnom, de úgy érzem, készen állok a kihívásokra.
És ma megtörtént az, amit sosem gondoltam volna. Időpontokat egyeztettem, aminek Gábor anyukája is fültanúja volt. Semmi extra nem volt, csak a szokásos sztori, hogy hívjam vissza ezt akkor és akkor, pontosítsunk holnap, vagy jövő héten. Ő mindezt hallva megjegyezte, hogy na ez az, amit ő biztosan soha nem tudna csinálni. Hogy így "tukmálja magát" idegeneknek. Én meg csak néztem, és először nem is értettem, mire gondol! Aztán már éppen kezdtem volna felhúzni magam, és megmagyarázni, hogy miért is nem "tukmálás" az, amit én csinálok, amikor bevillant, hogy nemrég még én is pont ugyanezt mondtam. Manapság meg már vasárnap este tűkön ülök, és azon agyalok az ágyban, hogy kiket fogok másnap felhívni. Nem, nem a gyomorgörcs kínoz ilyenkor. Hanem a türelmetlen várakozás, hogy legyen már hétfő reggel.
