Küzdelmek? Hogyhogy küzdelmek?! - kapják fel nyilván sokan a fejüket. Hiszen a szoptatás a világ legtermészetesebb dolga!
Első gyermekemet várva még én is így gondoltam. Nem is olvastam én el semmit. Se szoptatós könyvet, se internetes tanácsokat. Az egyetlen, amit olvasgattam, az a Kismama magazin volt, és az abban leírt problémákra adott tanácsok. Bevallom, nem is értettem, minek kerítenek ekkora feneket a dolognak. Nyilván csak béna csajokról van szó, és az ő egyedi eseteiket elemezgetik ilyen helyeken.
Aztán megszületett első kisfiam. A Kismama magazin cikkeinek köszönhetően azért annyiban bebiztosítottam magam, hogy baba-barát kórházban szültem. Itt nagy hangsúlyt fektettek az igény szerinti szoptatásra, segítettek az első mellre helyezésnél, lehetett tanácsot kérni a csecsemős nővérektől. Emlékszem, már az első éjszaka kétségbeesve rohantam hozzájuk, hogy miért üvölt egyfolytában a kisfiam? Hiszen megszoptattam! Hát éhes! Szoptassa, anya! - hangzott a válasz. Értetlenül néztem. De hát szoptattam eddig is! Mit tudtam én akkor, hogy működik ez. Szerencsére a szobában volt két második gyerekes anyuka is, és mivel azt láttam, hogy ők azonnal mellre teszik a babájukat, amint megnyikkannak, jobb híján én is így tettem. Így túléltük a háromnapos kórházi tartózkodást, és Barnus is elkezdett gyarapodni. Igaz, kicsit besárgult, és aluszékony volt, de nem kóros mértékben.
A feketeleves azonban csak ezután következett. Hazaérvén a kórházból rögtön napirendre került a NAPIREND kérdése, hiszen kezdjük úgy, ahogy folytatni akarjuk, á la Suttogó. És persze jöttek a kéretlen jótanácsok is gyermekorvostól, védőnőtől, jószándékú rokonoktól, miszerint maximum 20 percig legyen mellen a baba, mindenképpen egy mellből kell szoptatni, adjak neki cumit, ha nyűgös, mérjem az egyes szopásokat, stb. Ezeket nem is részletezem, valószínűleg minden kezdő anyuka végigcsinálja ugyanezt a kálváriát. Amit akkor még nem tudtam, hogy a kórházból való hazatérést követően mindenképpen csökken a tej mennyisége, amit csak tovább fokozott a szoptatás idejének és gyakoriságának korlátozása. Az eredmény: végeláthatatlan, keserves sírás éjszakába nyúlóan. Természetesen mindkettőnk részéről. Majd tápszer és pótlás és iszonyatos lelkiismeretfurdalás, kudarcérzés. Mi az, hogy ez nekem nem megy? Hogy lehet ez? Persze rögtön elkezdtem bújni a szoptatós szakirodalmat. Főleg az interneten keresgéltem, és meg is találtam a kérdéseimre a - sokszor egymásnak ellentmondó - válaszokat. Elkezdtem gyakrabban, hosszabban szoptatni, ébresztgetni, és fejni. Tápszer helyett lefejt tejet adtam pótlásként, ha úgy láttam, szükség van rá. Egy hét múlva erre már nem volt szükség, Barnus újra elkezdett gyarapodni, és kizárólag szopizott.
Azt azonban el kell mondanom, hogy csak Barnus 3-4 hónapos korára állt be úgy a tejtermelésem, hogy már fel sem merült bennem, hogy esetleg nem elég a mennyisége. Persze ehhez kellett az is, hogy végre abbahagyjam a mérlegelést. Egyik kétgyerekes barátnőm már az elején arra bíztatott, hogy hagyjam abba a szopások mérését, mert könnyen mérlegfüggő leszek - ami persze be is következett. Tényleg erőfeszítésembe került, hogy ne mérlegeljek minden szopinál!
Második kisfiamnál már felkészült voltam - legalábbis azt hittem. Mivel Barnus 16 hónapos koráig szopott, elég komoly tapasztalattal és gyakorlattal rendelkeztem. Azért persze elolvastam a Szoptatás című alapművet, hogy már az elejétől kezdve jól csináljam a dolgokat, és ne 3-4 hónapig tartson, mire megjön rendesen a tejem. És még így sem volt egyszerű! Ugyanabban a kórházban szültem, természetesen, viszonylag könnyen és gyorsan. Benedeknek kellett némi idő, hogy helyesen kapja be a mellbimbót, és kezdetben ébresztgetni kellett háromóránként. Aztán persze ráérzett a szopizásra, olyannyira, hogy másfél-kétóránként mellre kellett tenni, és volt, hogy simán szopott egy-másfél óra hosszat! Egyszóval gyakorlatilag reggeltől-estig, és estétől-reggelig, mivel éjszaka is általában kétóránként felébredt. Meglévő ismereteim birtokában bíztattam magam, hogy sebaj, ez csak az eleje, ez majd jobb lesz, majd beáll a napirend magától, majd elhagyja az éjszakai szopikat szépen lassan. De bevallom, jópárszor kiakadtam, mikor az esti másfél-kétórás maratoni szoptatás után félórával felébredt, és kezdhettem megint előlről! Mert persze hat hétig tilos cumit adni, nehogy cumizavaros legyen, és nehogy kevesebb legyen a tej. Egyszóval én voltam az élő cumija. És noha megbírkóztam a feladattal, és kibírtam, és Benedek hathetesen hat kiló volt - 3900 grammal született - azért ez nem kis áldozattal járt!
Kíváncsi lennék, hogy van ez másoknál? Mindenki végigcsinálja ezt a néhány hetes egyfolytábanszoptatós küzdelmet? Vagy tényleg vannak olyan babák, akik szinte az elejétől óramű-szerűen szopnak?
Tapasztalataim alapján a legtöbb fiú kis evőgép: bárhol, bármikor, bármennyit képesek szopizni. Benedeknél is hiába vártam, hogy magától hagyjon fel a sűrű szopással. Mikor kéthónaposan két hét alatt egy kilót hízott, akkor azt mondtam, hogy elég, innentől csak háromóránként van szopi. Így is simán hízott 25-30 dekát hetente, és háromhónaposan elérte a 8 kilót. Igen, tudom hogy a szoptatás nem csak táplálkozási szempontból jelentős, de mi van akkor, ha a kicsi akkor is kiszívja amit talál, ha csak másfél óra telt el az előző etetés óta? És aztán persze egy jó részét kibukja. Biztos, hogy szüksége van erre?
