Sokat hallani, olvasni manapság, hogy felcserélődtek, átértékelődtek a hagyományos nemi szerepek. A nők férfiassá, a férfiak nőiessé válnak az új kihívásoknak való megfelelni vágyás következtében. Nem csoda, ha sokan egyáltalán nem találják helyüket ebben a kaotikus, új világrendben.
Vajon hol, miben gyökerezik ennek a problémának a forrása? Az anyák életmódjának változása, a munkavállalás, a kevesebb törődés, odafigyelés az oka mindennek? Biztosan ez is szerepet játszik, de szerintem elsősorban a megfelelő minták hiánya vezet el oda, hogy válságba kerülnek a tradicionális férfi és női szerepek.
Az élet első három évében az anya szerepe a legfontosabb a gyerekek érzelmi fejlődésében. Számos kutatás bizonyította, hogy ekkor alakul ki a kisgyermek kötődési képessége, ami a későbbi kapcsolatait is nagymértékben befolyásolja. Úgy vélem, óriási felelősség ez az anyák vállán, hiszen gyakorlatilag csemetéjük egész életét pozitív vagy negatív irányban tudják alakítani azáltal, hogy miként viszonyulnak hozzá csecsemő illetve kisgyermek korában.
A kisfiúk azonban három éves koruktól - felismerve, hogy ők valójában apjukhoz hasonlítanak, velük azonosulnak inkább -természetszerűen távolodni kezdenek anyjuktól. Innentől válik igazán fontossá az apa szerepe! A fiúk érzelmi fejlődésének és nemi identitásának kialakulása szempontjából nagyn fontos, hogy mind a női, mind a férfi mintát maguk előtt lássák. Kétségtelen, hogy különösen a fiúk szerepvonásait formálja erőteljesen az apa. Minél férfiasabb az apa, kisfia is annál maszkulinabb vonásokat vesz fel az évek során. A pozitív mintaadáshoz természetesen hozzátartozik az is, hogy a domináns, döntéshozó apa szeretettel, odaadással foglalkozzon kisfiával. Hiszen csak így válhat férfiasságga pozitív, követendő példává.
A legaggasztóbbnak azt tartom, hogy pont a hagyományos maszkulin minták, szerepek hiányoznak manapság sok családban, elsősorban a magas válási arány, az egyedülálló anyák növekvő aránya miatt. Mi van akkor, ha az apa nem tud, vagy nem akar kellő mértékben részt vállalni fiúgyermeke nevelésében? Ha éjt nappallá téve dolgozik, hogy a családnak meglegyen a megélhetése, ha szinte csak alvás közben látja gyermekeit, és azon ritka alkalmakkor, amikor otthon van, olyan fáradt, hogy ereje sincs velük foglalkozni? Vagy ha egyáltalán nincs is jelen a család életében, hiszen a szülők elváltak, külön élnek? Ki adja ilyenkor a férfi-mintát?
Ezek olyan kérdések, amelyeken nagyon sok szülőnek érdemes lenne elgondolkodnia. Mi neveljük ugyanis a jövő generációját. A mostani kisgyermekek húsz-harminc év múlva azokat a mintákat, értékeket fogják saját gyermekeiknek átadni, melyeket tőlünk tanultak. Már ha egyáltalán lesznek gyermekeik. Hiszen ha érzelmi intelligenciájuk hiányosságai kövekeztében képtelenek lesznek szeretetteljes kapcsolatot kialakítani a másik nemmel, annak nyilvánvalóan az lesz a következménye, hogy nem párkapcsolatban, nem családban fognak élni. Nem lesznek gyermekeik. Nekünk pedig nem lesznek unokáink.
