Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy egy baba alvását, viselkedését, szokásait milyen mértékben meghatározza az anya személyisége, határozottsága, nyugalma, illetve mindezek hiánya.
Az első gyereknél még jobban bizonytalankodunk, parázunk, izgulunk, feszültek és idegesek vagyunk, és ez bizony a legtöbb elsőszülöttre eléggé negatívan hat. Érdekes, hogy legtöbb elsőgyerekes barátnőm kisfia hasfájós volt. Hozzáteszem, az enyém is. Persze az örökre rejtély marad, hogy az éjszakába nyúló kitartó, vigasztalan bömbölést vajon tényleg kólika okozza-e, vagy esetleg teljesen más magyarázat húzódik a háttérben. Ahogy visszaemlékszem a saját érzéseimre, ilyenkor az a legszörnyűbb, hogy bármit teszek a kicsivel, nem használ. Egy anyának nagyon fontos, önbizalmát erősítő visszajelzés, hogy ha kisbabája megnyugszik, amikor felveszi, beszél hozzá, simogatja. Ehhez képest Barnussal, ha éppen olyanja volt, bármit tehettem, nem tudtam lecsítítani. Volt, hogy vele együtt bőgtem elkeseredésemben.
Ilyenkor persze nem csoda, ha egy éppen hazaérkező apuka, vagy egy friss és kipihent nagymama nagyobb sikerrel tudja megvigasztalni az üvöltő csemetét. Elárulom, hogy én mindezt szermélyes kudarcként éltem meg. Rengeteget olvastam, tanultam a témában, és ma már tudom, hogy ez butaság, és semmi köze az anyai képességeimhez, mégis szörnyű érzés volt, hogy nem tudtam megnyugtatni a gyerekemet! És ez egy ördögi kör. Minél inkább alkalmatlannak érzem magam a feladatra, annál inkább érzi a kicsi a belőlem áradó feszültséget és bizonytalanságot, és annál kevésbé sikerül vele zöld ágra vergődnöm.
Nem állítom, hogy a második gyereknél ezek a gondok egy csapásra semmivé foszlanak. De a helyzet lényegesen egyszerűbb. Már tudom, hogy a jelenlegi problémák csupán múló, maximum néhány hónapig tartó kellemetlenségek. Tudom, hogy ha hibázok is, ha éppen feszült, ideges, szomorú, fáradt vagyok, és éppen valami miatt nem sikerül úgy viselkednem a kicsivel, ahogyan helyesnek ítélném, mindez nem okoz számára egész életére kiható traumát.
Persze még így is előfordul, hogy elbizonytalanodom, vajon tényleg jól teszem-e amit teszek? De ezek csak futó gondolatok, hiszen sokkal kevesebb időm van ilyen irányú töprengésekre. Az élet felpörgött ezerrel, az elsőbabás nyugis hétköznapokhoz képest manapság minden nap szigorú keretek közé van szorítva, amelyekhez az egész családnak alkalmazkodnia kell.
