Éjszakákon át bújjuk az internetet, ha szoptatási vagy altatási gondunk van újszülött gyermekünkkel, miközben semmibe vesszük édesanyánk, nővérünk vagy legjobb barátnőnk tanácsát. Fennhangon bizonygatjuk saját anyai ösztönünket, jártasságunkat, legbelül viszont elemészt minket a bizonytalanság, a kudarctól való félelem. Elveink vannak, de a gyerekünknek esze ágában sincs ezeknek megfelelően viselkedni, és a környezetünk legtöbbször csak abban próbál minket megerősíteni, hogy valamit tényleg rosszul csinálunk.
Azt tapasztalom, minden anya életében vannak olyan időszakok, amikor nem teljesen biztos benne, hogy tényleg jó az, amit csinál. Vannak, akik kezdetben nagyon magabiztosak, és tűzzel-vassal kitartanak valamelyik csecsemőgondozási irányzat mellett. Ha szerencséjük van, babájuk viselkedése azt igazolja vissza, hogy jól csinálják a dolgokat. Aztán később, amikor már a gyermeket nemcsak gondozni, hanem nevelni és kell, lehet, hogy nehéz számukra megtalálni a megfelelő utat.
Másoknak a kezdet nehéz. Ők azok, akik megőrülnek a babasírástól, akik elbizonytalanodnak, ha a kicsi ma valamit másképp szeretne, mint előző nap. Kétségbeesetten igyekeznek jó anyák lenni, de egy csecsemőnek nem lehet maradéktalanul megfelelni. Olyan nincs, hogy sose sír, hogy mindig elégedett, a legtündéribb, legnyugodtabb babának is akadnak nyűgös napjai. A különbség viszont az, hogy ki hogy éli ezt meg.
Manapság elképesztő mennyiségű információ áll rendelkezésre mind csecsemőgondozási, mind gyermeknevelési témában. A gond nem az, hogy nem lehet találni megoldást egy-egy problémára, sokkal inkább az, hogy ezernyi megoldási javaslat, tuti recept, másoknak bevált módszer talál meg minket a játszótéren, a gyerekorvosnál, a világhálón, ha akarjuk, ha nem. Még az információkat tudatosan kizárók is belekeverednek a tipikus, kismamás szóváltásokba! Elég egy ártatlan kérdés, egy jószándékúnak tűnő megjegyzés, és hamarosan késhegyig menő viták zajlanak a fórumokon, vagy akár barátnők között is.
A hétvégén magamon is észrevettem ennek a "kismama-kór"-nak a jeleit. Sógornőm, aki egy kéthónapos, gyönyörűen fejlődő, tüneményes kislány anyukája, minden egyes szopizást mér, és ha a kicsi megszopta a maga kb. 100 milliliter anyatejét, könyörtelenül leveszi a melléről, és befejezi az etetést minden tiltakozás ellenére. Megrökönyödésemre elmondta, hogy az elején sokszor akár 180-at is belapátolt a kiscsaj, majd két órán keresztül szívettépően sírt, úgy fájt a pocakja. Amióta viszont ez a rendszer bevezetésre került, maximum negyedórát elégedetlenkedik, hogy megfosztották a számára oly kedves ciczéstől, majd jókedvűen nézelődik, később pedig édesen elalszik. Így is megfelelően gyarapodik, nem mellesleg pedig sokkal kevesebbet sír. Számomra ez persze elég idegenül hangzott, igyekeztem is kifejteni álláspontomat, miszerint a babának az a jó, ha hagyjuk annyit szopni, amennyit szeretne, és különbenis, miért az anya döntse el, mikor elég neki? És hogy mekkora hülyeség ez a mérlegelés, semmi szükség rá, ha gyarapodik, ha van pisis-kakis pelus elegendő, akkor minden ok, és így tovább, a szokásos szöveg. Azt hiszem, nem voltam valami népszerű sem öcsém, sem a felesége szemében. Nyilván sikerült lelkiismeret-furdalást okoznom - ezek a témák pont elég neccesek ahhoz, hogy egy mégoly magabiztos kismama is némiképp elbizonytalanodjon. Nem beszélve arról a tényről, hogy ha jól visszagondolok saját elsőszülöttem életének első három hónapjára, bizony én is buzgón mérlegeltem! Sőt mi több, mérlegfüggő voltam! Képes voltam szegényemet még éjjel is mérlegre tenni, felébresztve ezzel álmából, és vállalva a visszaaltatás hosszas procedúráját.
Pedig nem az a lényeg, hogy jól érezze magát baba és mama egyaránt? Hogy mindenki megtalálja azt a megoldást, ami neki, az ő gyerekének, az ő vágyainak megfelel? Mindenhol azt kántálják, hogy a boldog, kiegyensúlyozott baba elengedhetetlen feltétele a boldog, kiegyensőlyozott anya! Az elméleten túl viszont, hiányzik a gyakorlat. Hogyan legyen egy mai anya boldog és kiegyensúlyozott? Honnan vegye azt a tudást, amit egészséges anyai ösztönével kombinálva képes gyermekének megadni, amit szeretne? Ki legyen a példakép, a tanácsadó, amikor anyáink, nagyanyáink véleményére már nem adunk?
