Borzasztóan elfoglalt vezérigazgató, akinek maximum negyedórája van, hogy az életpályájáról beszélgessünk, szétszórt gyermekpszichológus, akihez ötpercenként rontanak be a kollégák valamilyen problémával. Mi a közös bennük?
Mindketten az új szerkesztő-jelöltek teszt-alanyai, avagy, hogyan sűrítsük össze évek tapasztalatát egyetlen elképzelt interjúba? Legyünk kedvesek, aranyosak, érdeklődőek, izgatottak, lelkesek, hogy bekerülhetünk Európa piacvezető életrajzi enciklopédiájába, vagy próbáljuk minél jobban szívatni a betanításon éppen csak átesett, reménybeli kollégákat? Szerkesztő-társammal mi az utóbbi mellett tettük le a voksunkat. Nemcsak azért, hogy minél jobban felkészítsük a kezdő szerkesztőket a váratlan helyzetekre, hanem azért is, mert bizony egyre kevesebb a fenti jellemzőkkel leírható, ideális interjúalany.
Elfoglalt vezérigazgatókból például Dunát lehetne rekeszteni. Unott arccal pillantanak fel ránk az előttük díszelgő laptop mögül, amikor jövetelünk célját próbáljuk ecsetelni, tőszavakban válaszolnak kérdéseinkre, és nyíltan éreztetik, hogy nekik erre az egészre valójában semmi szükségük sincs. Legalábbis, szerkesztő legyen a talpán, aki képes az ellenkezőjéről meggyőzni őket. A családjukról nem szívesen beszélnek, hobbijuk legtöbbször a munkájuk, amiről szintén csak annyit sikerül megtudni, ami egy amerikai stílusú önéletrajzban általában megjelenik. Életük folyamatos döntések sorozata, mégsem döntenek könnyen és gyorsan. Ellenkezőleg. Ők azok, akik a legpiszlicsárébb kiadás előtt is minimum három helyről kérnek árajánlatot.
A másik véglet a kollégám előadásában megformált szórakozott pszichológus, aki még a saját gyermekei születési dátumára sem emlékszik. Ezek után hogy is várhatnánk el, hogy a mi nevünket megjegyezze? Ez persze nem tántorítja el attól, hogy minduntalan a keresztnevünkön próbáljon szólítani minket. Kétségkívül nagyon nyájas, kedves, érdeklődő, de öt percig sem lehet vele nyugodtan beszélgetni, állandóan félbeszakítják az interjút a beszaladgáló munkatársak. Kérdéseinkre a választ szinte lehetetlen kihámozni a folyton elkalandozó, sztorizgató szóáradatból, ezért itt egy olyan szerkesztő tud csak eredményt elérni, aki kitartóan visszatereli a beszélgetést a megszabott pályára. Ha valami csoda folytán mégis sikerül az összes szükséges információt begyűjteni ahhoz, hogy egy épkézláb életrajz jelenhessen meg róla, pszichológusunk hirtelen elbizonytalanodik. Egyáltalán érdemes az ő életútját az utókor számára megörökíteni? Sikernek számít-e, amit ő eddig az életben elért? Ha a jól felkészült szerkesztő visszaigazolása alapján ügyfelünk méltónak találtatott az elismerésre, már arra is esély mutatkozik, hogy rendeljen a kiadványból egy példányt. Ha már az unokái nevét úgysem jegyzi meg, legalább ők tudjanak hova nyúlni, amikor majd ötven év múlva, egy családi eseményen szóba kerül a nagypapa.
