Harmadik éve, minden május közepén megtámadja Barnust valami vírus. Először csak ő volt beteg, tavaly az egész család, idén Benedekkel a kórházban kötöttünk ki.
Az első évben tizenhat hónapos volt akkor. Jól emlékszem, ez volt az első komoly, lázas megbetegedése, aminek az lett a vége, hogy felhagyott a szopizással. A tavalyi nyavalyát, terhesen persze rögtön elkaptam tőle. Az volt a furcsa, hogy ami nála felső-légúti betegségként jött ki, az nálam hányás formájában jelentkezett. Ez a harmadik hónap közepén elég szarul tudott esni. Sebaj, így legalább azt is megtudtam, milyen várandósan hányni. Aztán persze Gábor is bekrepált utolsóként, még szerencse, hogy addigra én már jól voltam annyira, hogy a már lábadozó Barnust és a beteg férjet ki tudjam szolgálni. Azért az a hétvége is élénken él az emlékezetemben, ahogy kinn ragyogóan süt a nap, mi meg mind a hárman kuporgunk iszonyú fáradtan, nyűgösen a kanapén a tévé előtt, és a Kisvakond negyedik évadát nézzük kábé tizenharmadszor.
Ha azt hittem, hogy ezt már nem lehet fokozni, hát tévedtem. A gyermekvasutas kirándulásunkból hazaérve kezdődött. Barnusom belázasodott. Másnap viszonylag jól volt, de estére megint felment neki. Így persze hétfőn szóltam a bölcsiben, hogy nem megy. Aznap már délben 38,5-ot mértem neki. Egyébként csak kicsit volt taknyos, más baját nem láttam. Benedeknek már pár napja szívtuk az orrát, nagyjából azóta, hogy kijöttek a fogai, így nem tűnt fel lényeges változás az állapotában. Kicsit elkezdett köhögni, de nem volt vészes. A krach akkor kezdett beütni, mikor Gábor hétfőn este hazaért. Mintha egy gombot nyomtak volna meg rajtam, hirtelen iszonyú hidegrázás jött rám, elkezdtem nagyon rosszul érezni magam, és majd elájultam, olyan fáradt lettem. Kedves férjem kénytelen volt egyedül levezényelni a két gyerek fürdetését, én egyszerűen nem bírtam felkelni a kanapéról. Aztán megpróbáltam Bendit szoptatni, és akkor jött a hányinger. Szoptatás félbehagy, öklendezés indul. Szerencsére elég gyorsan megkönnyebbültem, sikerült is félóra múlva kicsi fiút megetetnem. Utána felment a lázam, és iszonyúan elkezdett fájni a fejem, úgyhogy hűtőfürdő és Panadol után irány az ágy. El sem tudtam képzelni, hogyan fogom túlélni a következő napot egyedül a két gyerekkel.
Pedig akkor még nem sejtettem mi vár rám. Gábornak persze pont egész héten kiállításon kellett részt vennie, este fél hét előtt nem ért haza kedden sem. Napközben enyhe hőemelkedéssel, némi fejfájással, de valahogy átvészeltem a napot, estére már egész tűrhetően voltam. Gyerkőcöket lerendeztem, mindkettő szépen elaludt. Tizenegy felé, megfürödve, utolsó szokásos körömet tettem a gyerekszobában. Benedeket csodálva, milyen édesen alszik, egyszercsak elkezdett mocorogni, és fura, ugatásszerű, félig sírós, félig köhögős hangokat kiadni. Egyre durvább lett, így gyorsan kikaptam az ágyból, kimentem vele a nappaliba. Szegényem szinte fuldokolt, úgy elkapta a köhögés, és hiába próbált volna visszaaludni a vállamon, amint egy picit megnyugodott, pár perc után kezdte előlről. Éppen a napokban olvastam egy bölcsis anyuka blogjában, hogy az ő kisfia is hasonló tüneteket produkált, ezért rögtön bevillant, hogy ez csak Krupp lehet. Gáborral elő is vetettem a doktornénis könyvet, felolvasta, amit erről tudni kell. Az olvasottak és Benedek állapota láttán úgy döntöttünk, hogy irány a kórház. Némi kétségbeesett anyukás, agyelhagyós, kissé pánikbaesős vacillálás után, férjem határozott utasítására fogtam a gyereket, betettem a hordozóba, és vittem a tőlünk szerencsére öt percre lévő Heim Pál Gyermekkórházba.
Bendi jól viselte az utat, a friss levegő, és a félig ültetett pozíció hatására a várakozásoknak megfelelően javult az állapota. Ettől függetlenül persze azonnal megvizsgálták, az ilyesmi sosem tréfa dolog. Sejtésem beigazolódott, valóban Krupp, ami egy asztmához hasonló, általában visszatérő probléma, és ha nem kezelik, súlyos következményei lehetnek. Így persze azonnal benntartottak minket. Szegény kicsikém egy hősként viselte a megpróbáltatásokat több mint két órán keresztül. A legdurvább a vérvétel volt, alig találtak rajta olyan vénát, ahonnan ki tudtak csikarni belőle pár cseppet. A félórás kínzást végigzokogta, nekem meg majd megszakadt a szívem, úgy sajnáltam. De szerencsére ezen is túlestünk - amint megtudtam, mi még olcsón megúsztuk, volt olyan kisgyerek, akitől másfél óra alatt tudtak csak vért venni! - és végre negyed kettőkor megszoptattam és letettem aludni.
Rohanás haza, cuccok összepakolása és stratégiai egyeztetés férjemmel, hogy na most mi legyen. Barnus nem mehet bölcsibe, pikk-pakk összeszedne még pár vírust, ami aktuálisan ott is tombol. Abban maradtunk, hogy reggel nagymama-riasztás, aztán valahogy majd csak lesz. Egy órán belül visszaértem édesen alvó kisfiamhoz, aki szerencsére azóta nem produkált hasonló tüneteket. Három nap után, ma végre hazamehetünk! Bendi jól van, persze taknyos, még köhög, de jön fel neki a trutyi szépen. A kórházi tartózkodást előzetes félelmeim ellenére jól viseltük, hála a Heim Pál fantasztikus személyzetének. Na de erről majd egy másik alkalommal fogok bővebben írni.
