Láttatok-e már a földön buzgón teperő hét és fél hónapos csecsemőt, amint bátyja vadiúj, hiper-szuper távirányítós autóját próbálja megszerezni, miközben testvére folyamatos „Nem, nem adom! Az enyém!” felkiáltásokkal, kétségbeesve próbálja a járművet biztonságba helyezni?
Hiába. Buzgó öccse bárhová elér. Egyedül a magaslatok kínálnak átmeneti megoldást néhány hónapra. És hogy utána mi lesz? Ahogy elfigyelem, harc. Egyrészt harc Barnussal, hogy ne féltse annyira a játékait, másrészt harc Benedekkel, hogy ne akarjon mindent magának megszerezni és szájjal felfedezni, másrészt harc a testvérek között, hogy keresztülvigyék saját akaratukat. És hogy ki fog felülkerekedni? Ez a jövő titka. Hiába van közöttük majdnem három év korkülönbség, ez súlyban mindössze négy kilót jelent. Nyilván Barnus egy darabig jóval magasabb lesz, és az is biztos, hogy Benedeknek még jó sok időre van szüksége, hogy olyan biztosan tudjon járni, mint bátyja. Ez némi hátrányt jelent számára. De az elszántság, ami a tekintetében felvillan, amint meglát valami érdekes felfedezni valót, illetve az erő és kitartás, amivel félig kúszva, félig mászva eljut a kiszemelt célpontig, valószínűleg hamar számottevő ellenféllé teszik őt bátyja szemében.
Miért is írom, hogy ellenfél? Mert nincsenek illúzióim. Nekem két testvérem van, szóval van némi fogalmam, mit is jelent egy elsőszülött számára a trónfosztás. Ugyan az öcsém és köztem csupán tizennégy hónap a korkülönbség, és mióta az eszemet tudom, ott volt ő is, a lényegen ez mit sem változtat. Mindent együtt csináltunk. Játszottunk, veszekedtünk, verekedtünk. Egy darabig én voltam az erősebb, osztottam is rendesen drága öcsikémet, aztán később persze mindent visszakaptam kamatostul. Élénken él emlékezetemben, amikor olyan négy-öt éves korunkban egy hurkapálcán veszekedtünk, és ahogy öcsém felülkerekedett, kitépve a pálcát a kezemből, egy jókora fadarab állt bele a hüvelykujjamba. A fájdalomnál nagyobb volt az ijedség, és persze rögtön rohantam anyukámhoz, hogy „A Peti ezt csinálta velem, nézzétek!”. Persze a fadarab könnyen és gyorsan eltávolításra került, semmilyen maradandó nyomot nem hagyott.
Általában mindketten ludasak voltunk egy-egy veszekedés kialakulásában. Persze mindig igyekeztünk a saját igazunkat bizonygatni. Ember legyen a talpán, aki ilyen helyzetben igazságot tud tenni, hiszen valamilyen szinten nyilván mindkettőnknek igaza volt. Mindezek dacára a legfontosabb, ami megmaradt bennem, hogy milyen jó volt, hogy sosem voltam egyedül, mindig volt kivel játszanom, később volt kivel megbeszélnem az ügyes-bajos dolgaimat, és kamaszkorunkban is kiválóan tudtunk szövetkezni egy-egy csínytevésünk alkalmával.
Húgom születése már kevésbé befolyásolta a kialakult erőviszonyokat, hiszen nagy „lovak” voltunk. Ennek ellenére - anyukám elmondása szerint -, mégis féltékenykedtünk. Többször felemlegette a reakciómat, mikor nyolcévesen megtudtam, hogy hamarosan kistestvérem születik: „Minek ide egy síró kisbaba!” Aztán később belelkesültem, és minden ellenkező híresztelés, ultrahangos bizonyíték dacára szentül hittem, hogy a születendő baba kislány lesz. Zongoráztam neki, beszéltem hozzá anya pocakján keresztül, és nagyon vártam az érkezését. Később a gondozás feladataiból is alaposan kivettem a részem, és kilencévesen már kiválóan tudtam kakis pelenkát mosni. Ugyan ezt a tudásomat az eldobható pelenkák térhódításával nem kamatoztathatom – és bevallom őszintén, lustaságomból kifolyólag nem is áll szándékomban csatlakozni a textilpelenkát propagálók táborához – azért sok egyéb hasznos dolgot is tanultam, miközben kishúgomat pesztráltam. Legelőször is azt, hogy milyen jó, ha az embernek vannak testvérei. Noha sok lemondással jár, mindezekért kárpótol a sok közös élmény és az összetartozás érzése.
