Hétvége Balatonfüreden, lakodalom Hajdúnánáson, közben Barnus le- majd visszaszállítása Nagykátára – igazán mozgalmas két hét van mögöttünk. Mindezek után vasárnap visszatérhettünk kicsi, meleg otthonunkba izzadni.
Az igazi nyár ugyan váratott magára, ellenben jól belehúzott. Még szerencse, hogy idén is lebeszéltem Gábort a klímáról, szívtam is volna a fogamat, hogy két röpke hét kánikula miatt kidobtunk az ablakon egy halom pénzt. De azért bevallom, mikor a minap harminc fokra sikerült „lehűtenem” a lakást (kinn 38 volt) úgy, hogy minden ablak zárva volt, minden redőny lehúzva, és egy kósza szellő sem lebbentette meg a függönyt, jól esett volna a ventillátornál valamivel hatékonyabb hűtőberendezés.
Egyébként utálom a légkondit, ezekben a napokban mégis az autóba jártunk hűsölni. Szinte folyamatosan úton voltunk, akár vidéken, akár csak a városon belül, és kimondottan jól esett a negyven fok után beülni a jó hűvös kocsiba. Csak kiszállni ne kellett volna.
Egyébként a gyerekek egész jól bírták a hőséget. Nyilván délidőben ki sem tettük a lábunkat, de ha ne adj Isten négy óra tájban kénytelenek voltunk egy napsütötte részen keresztülsétálni, Barnus rögtön visítani kezdett, hogy „jaj, süt a nap, nem bírom!”. Jobb, mint egy UV-mérő berendezés.
A forróságot leszámítva, azért tényleg hiányzott az otthon melege. Sokszor teljesen felborult a gyerekek napirendje, fogalmam sem volt, hogy mikor, mennyit fognak aludni, ha egyáltalán. Néha az étkezések ideje, és az ételek minősége is hagyott kívánnivalót maga után – persze ez elsősorban Barnusra vonatkozik, Benedeknek útközben bébiételt szoktam adni. Szóval már nagyon vártam, hogy majd itthon minden szépen visszaáll a megszokott kerékvágásba, újra jönnek a jó kis uncsi, de biztonságos és kiszámítható, szürke hétköznapok.
Ehhez képest Benedek vasárnap belázasodott. Mivel még Nagykátán voltunk, és lázcsillapító sem volt nálam, elvittük az ügyeletre. Megállapították, hogy kicsit piros a torka, és rögtön felírtak neki valami brutál antibiotikumot, amit természetesen nem váltottam ki. Szerencsére kaptunk lázcsillapítót is, így rendben hazaértünk. Éjszakára jól begyógyszereztem, nehogy felmenjen a láza, és jobban aludjon. Hát szabályosan körberöhögte az öt milliliter Nurofent, amit kapott, tízkor kénytelen voltam egy kúpot is benyomni neki, hogy lemenjen a láza. Ennek ellenére egész éjjel gyakorlatilag semmit nem aludtunk, fél-egyóránként kellett csitítani. Másnap totál készen volt, egész nap nyűgösködött, sírdogált, hőemelkedése volt, és persze aludt össze-vissza. Estére jobban lett, viszont éjszaka megint sokat vergődött. Mivel szerdán úgyis készültem a dokihoz, és igazából nem volt magas láza, kivártam, hogy mi lesz a vége a történetnek. Kedden még volt hőemelkedése, és délutánra tele lett a törzse kiütésekkel. Ma már se láz, se hőemelkedés, csak a sok kiütés maradt. És persze a diagnózis: háromnapos láz. Ami csak úgy jön, és pont ilyen pöttyökkel ér véget.
Szóval, egy betegség, egy óvodakezdés és egy hétvégi, szombathelyi keresztelő után jövő hétfőtől most már aztán tényleg elkezdhetünk visszarázódni a Benedekkel kettesben töltött hétköznapokba. Amik persze biztosan nem lesznek már ugyanolyanok, mint hat héttel ezelőtt, hiszen ennyi idő alatt nagyon sokat tud változni egy kisbaba. És hogy milyen lett ez a tizenegy kilós vasgyúró? Erről majd legközelebb írok bővebben.
