Most aztán örülsz, hogy végre megszabadulsz tőlünk, ugye? – nézett rám kaján mosollyal férjem, mikor végre a reggeli három órás szoptatás-reggeliztetés-tisztábatevés-öltöztetés-elpakolás-hisztielhárítás-tesószétszedés projekt után végre fél tízkor elindultak a játszótérre.
Tök őszintén? Örülök hát! Van két órám, hogy nyugodtan megfőzzem az ebédet. Anélkül, hogy közben galambszaros cipőket kéne kirángatnom Benedek szájából. Anélkül, hogy a hatszáznyolcvanegyedik miértre kellene válaszolnom. Anélkül, hogy meg kellene akadályoznom a kamraajtó szétráncigálását, vagy, hogy valamelyik gyerek püfölni kezdje a másikat.
Sőt, tovább megyek. Örülök, hogy este van, és végre mind a kettőt sikerült ágyba tenni, hogy két, remélhetőleg nyugodt órán keresztül azt csinálhatok, amit akarok. És ebbe az is beletartozik, hogy ha akarok, teszek a hátralévő házimunkára, pakolászásra, és csak olvasok, netezek, vagy filmet nézek. Sőt, annak is örülök, hogy holnap megint ovi lesz, és végre megint nyugodtan alhat napközben Benedek, hogy nem kell Barnus folyamatos szórakoztatásáról és fárasztásáról gondoskodni. Mert hiába vagyunk rá ketten az apjával hétvégén, mintha soha le nem merülő elem lenne benne.
Örülök, hogy jövő hétvégén Barnus megint nagyszülőknél lesz, és teljes két napon keresztül csak egy gyerekről kell gondoskodnom. Nem kötelező délelőtt-délután játszótérre menni vagy szabadtéri programot szervezni, nem kell itthon folyamatosan ugrásra készen lesni, hogy vajon nem próbálja-e Benedek széjjelszedni az éppen összeépített vasúti pályáját. Nem kell délután eljátszani a kötelező pihenés körüli örökös huzavonát, sőt az esti fürdetés, altatás projekt is simán és zökkenőmentesen fog zajlani.
Mégis, amikor majd kigurul a parkolóból, mami autójából jókedvűen integetve, összeszorul a szívem. Máris hiányzik! A fecsegése, a féktelensége, az ölelése, a huncut mosolya. Az akaratossága, a vagánysága, a sebezhetősége. Hiányzik a reggeli hozzám bújás az ágyban, és a szék is üres lesz az ebédlőasztal mellett, amelyiken ülni szokott. Nem kiáltja harsányan senki, hogy „Zsemlét májkrémmel husival kérek!”, és a „Kell pisilni!” alapmondat sem hangzik el napjában ötször-hatszor.
Ambivalencia. Ha van szó, ami a legjobban kifejezi ezt az érzést, hát ez az. Imádom, és néha mégis gyűlölöm őket. Azt akarom, hogy mindig mellettem legyenek, és néha mégis alig várom, hogy kicsit nélkülük legyek. Számolom a hónapokat, hogy végre közösségbe kerüljenek, ám amikor ott kell hagynom őket, az olyan, mintha a lelkem egy részétől kellene megválnom egy időre. Úgy érzem, nekem is jogom van némi felnőtt élethez, felnőtt gondolatokhoz, tevékenységekhez, munkához, mikor azonban végre alkalmam nyílik rá, azt veszem észre, hogy folyton azon jár az eszem, vajon mit csinálhatnak? Jól vannak? Nem hiányzom nekik?
Valószínűleg nem. Persze akkor és ott, amikor el kell válni, akkor előadják a nagyjelenetet. Aztán amint anya lelép a színről, újra minden rendben van. Mert valójában ők is pont ugyanígy működnek. Pont ugyanúgy vágyják a közelséget és a távolságot, a biztonságot és a változatosságot, ugyanúgy szeretnek, és ugyanúgy gyűlölnek néha.
