Valami kell, ami kikapcsol, kiürít. Valami, ami lenyugtat, ami átlényegít. Valami, amiben feloldódhatok. Valami, ami felszabadít…
Sokszor úgy érzem, szétrobbanok. Legszívesebben csak őrjöngenék egyfolytában, üvöltenék, ahogy a torkomon kifér. Falhoz csapkodnék mindent, ami a kezem ügyébe kerül, és megtépnék bárkit, aki megpróbálna közbeavatkozni.
Minden áldott este ugyanaz a műsor. Ugyanaz az ellenkezés, ugyanaz a kimászkálás az ágyból, ugyanaz a hangoskodás. Minden este agyhalál. Küzdés Barnabással, hogy lefeküdjön, hogy ágyban maradjon, hogy csendben maradjon, hogy ne hangoskodjon. Kivételt csak az jelent, ha valamilyen okból kifolyólag napközben nem alszik. Bevallom őszintén, hétvégén már nem is erőltetem a nappali alvást. Feladtam. Legalább este kidől viszonylag gyorsan.
Sokszor elgondolkodom rajta, vajon miért kaptam én egy ilyen gyereket? Egy ilyen akaratos, öntörvényű, örökmozgó energiavámpírt? Egy ilyen imádnivaló, okos, érzékeny manipulátort? Aki képes úgy kiakasztani, hogy őrjöngő hárpiává változom? Pedig azt hittem, erről már sikeresen leszoktam. Hát sajnos nem. Még mindig nem sikerült.
Emlékszem, mikor tizennyolc évesen, félrészegen ugyan, de képes voltam Szombathely belvárosában földhöz vágni magam és úgy hisztizni, mint egy hároméves dackorszakos kisgyerek, amikor az aktuális barátommal nézeteltérésünk támadt. Egész komoly nézősereg gyűlt össze, és a Keringő nevezetű szórakozóhely feletti ház lakói is érdeklődve figyelték az eseményeket ablakaikból.
Vagy mikor kitekertem a pasim után a rokonaihoz, ahol éppen az időt töltötte, ahelyett, hogy velem lett volna, és a kapujuk előtt őrjöngve szólongattam? Utólag visszagondolva, a srác helyében azt is letagadtam volna, hogy egyáltalán ismer engem, nemhogy a barátnője vagyok. És nemcsak egy röpke kaland erejéig, á dehogy. Hét hosszú évig képes volt engem elviselni ez az ember.
Azóta azért sokat fejlődtem. Legalábbis szeretném ezt hinni. A szélsőséges megnyilvánulásaimat általában sikerül visszafognom, igazi kulturált, társadalomba szépen beilleszkedett, konszolidált kétgyermekes anyukaként viselkedem az idő nagy részében. De legbelül még mindig ott van az a maró, mindent átható feszültség. Sajnos, még mindig képes vagyok oly mértékben kifordulni magamból, és olyan rikácsolásba kezdeni, hogy rögtön utána legszívesebben a föld alá süllyednék szégyenemben. Néha már közben érzem, hogy elvetem a sulykot, és mégsem tudok megálljt parancsolni magamnak.
Szerencsére van egy férjem, akinek úgymond fát lehet vágni a hátán. Hetekig képes elviselni a baszogatásaimat, a kiakadásaimat, a hisztijeimet, az idegbeteg viselkedésemet. Aztán egyszercsak besokall, és jól helyretesz. Akkor egy ideig fülem-farkam behúzva, még jobban iparkodom visszafogni magam.
Hol osztogatnak önuralmat manapság? Mit tegyek, ha nem vagyok képes herélt malacként végignézni, ahogy Barnabás ráugrik a kád széléről Benedek hátára, úgy, hogy majd összeroppan a kicsi a súlya alatt? Ki az, aki ilyenkor nem csapja meg a gyerekét, hanem türelmesen, angyali mosollyal, végtelenül kedvesen elmagyarázza, hogy „Kisfiam, ilyet nem szabad tenni!“?!
