Nemrég elgondolkodtam rajta, hogy vajon Benedek ugyanilyen nyugodt és türelmes lenne, ha ő született volna elsőként? Vajon Barnus akkor is ennyit dacolna és akaratoskodna, ha hátrébb szorult volna a születési rangsorban?
Mennyire határozza meg jellemünket a születési rangsor? Lehet olvasni különféle általános jellemrajzokat egykékről, elsőszülöttekről, legkisebbekről, középsőkről. Azon túlmenően, hogy bizonyára van néhány olyan jellemvonás, amelyek tipikusak, azért nem hiszem, hogy messzemenő általánosításokat lehetne levonni abból, hogy gyermekünk hányadikként látja meg a napvilágot a családban.
Úgy látom, hogy ahol az első gyerek viszonylag nyugis és könnyen kezelhető, ott nagyobb az esélye annak, hogy a második egy kis ördögfióka lesz. Míg ahol az első egy igazi kihívás – mint ahogy ez nálunk is tapasztalható – ott a kicsi várhatóan békésebb. És hogy miért van ez így? Egész egyszerűen oly mértékben kell Benedeknek alkalmazkodnia, hogy talán nincs is más választása szegénynek, mint kivárni a sorát, elfoglalni magát minden elképzelhető helyzetben, egyedül elaludni akkor és ott, amikor elálmosodik anélkül, hogy különösebben felzaklatná a megszokott napirendjéből való kizökkenés.
A másik, hogy legtöbbször nincs apelláta, kecmec, és noha sajnálom szegényt, hogy már megint napjában háromszor-négyszer szívnom kell az orrát, mivel abszolút mértékben meg vagyok arról győződve, hogy mindez az ő érdekét szolgálja, rezignált nyugalommal tűröm a tiltakozását. Kénytelen ahhoz is hozzászokni, hogy csak akkor játszhat nyugodtan azzal, amivel szeretne, amikor a bátyja nincs a színen. Amint Barnus megjelenik, ádáz küzdelem folyik minden egyes játékszerért.
Hozzá kellett edződnie ahhoz is, hogy szinte minden körülmények között képes legyen viszonylag simán elaludni. Így például hétvégén a járókában, amikor Barnust könyörtelenül az ágyába fektetem másfél-két órára, hogy ha el nem is alszik, legalább egy kicsit pihenjen. Én meg ott ülök mellette és olvasok. Alapvetően nem tárgyalok vele, a pihenés nem erről szól, csak a szükséges kommunikációra szorítkozom, úgy, mint „Feküdj vissza!”, „Maradj csendben!”, „Ne rugdosd a falat!”, és persze többször biztosítom afelől, hogy addig úgysem kelhet fel, amíg valamennyit nem alszik. De a kölök eszméletlenül kitartó. Sereg-forog, döngicsél magában, sóhajtozik, motyog, rugdossa le magáról a takarót, a párnát gyűröget, egyszóval minden elképzelhető dolgot kitalál, hogy ébren tartsa magát.
Ezek után azt várná az ember, hogy legalább este kidől, mint egy zsák krumpli. Hát nem. Úgy tűnik, benne nem is Duracell, hanem valami soha le nem merülő energiaforrás működik. Sőt, a helyzet nemhogy javulna, mintha egyre rosszabb lenne. Mintha a szervezete fokozatosan alkalmazkodna ahhoz, hogy ha nem alszik napközben, akkor is kihúzza este kilencig.
Mostanában esténként rendszeresen kiborulok. Folyton azon gondolkodom, mit csinálok rosszul? Hol rontom el? Minden gyereknevelési szakkönyv ugyanazt írja: hogy az a fontos, hogy nap, mint nap ugyanazon rituálé alapján fektessük a gyereket, hogy olvassunk neki mesét, vagy énekeljünk, vagy bármi olyat csináljunk vele, ami segít lenyugodni, hogy ne zaklassuk fel fürdés után, hogy legyünk határozottak és következetesek. Tizenhat hónapos kora óta, amióta nem szopizik, ugyanaz az esti menetrend, nyilván az életkorának megfelelő szinten. Egészen két és féléves koráig nem is volt gond. Aztán levettük az ágyáról a rácsokat, és onnantól kezdve változó intenzitással folytatja a küzdelmet az alvás ellen. Persze közben elérte a dackorszak, született egy kistestvére. Mindez valószínűleg tovább súlyosbítja a helyzetet. De vajon tényleg csak ennyi lenne? Tényleg csak arról van szó, hogy ki kell várnom, és ez a probléma is elmúlik egyszer magától, mint ahogy számos egyéb helyzet is megoldódott idővel az elmúlt három és fél év során?
