Annyi minden összejött az elmúlt két hétben – Barnus betegsége, Benedek kórházba kerülése, majd a hányós betegség végigvonulása a családon – hogy elkezdtem azon gondolkodni, vajon miért jutott ki mostanában ennyire a rosszból? Mit kell nekem ebből megtanulnom?
A május eleji optimista elképzelésem, miszerint mostantól ismét alhatok éjszaka, és de jó lesz, majd könnyebb lesz szervezni az életünket, egy csapásra semmivé foszlott, mikor kisfiaim szépen sorban bekapkodták az összes vírust, ami csak felütötte a fejét mostanában. A legutóbbi történés a témában, hogy csütörtök éjjel Barnusom a fél éjszakát végighányta. Nem tudom, hogy vajon a spanyol uborka okozta-e, vagy a négy nap bölcsibe járás után sikerült ismét valamit benyelnie. Másnapra szerencsére csak egy kis levertség maradt a zaklatott éjszaka miatt, se hányás, se hasmenés. Aznap négy mosást indítottam, lévén, hogy az összes ágyneműt, pizsamát elhasználtuk az éjszaka, valamint Benedekem is pont most döntött úgy, hogy hajnalban ismét telerakja a pelenkáját jó híg kakával, ami reggelre nagyjából az összes cuccát összefogja. Ez a program sajnos azóta is változatlan – ha sikerül fél hat körül elkapnom, akkor csak egy kicsit lesz olyan a body-ja, ellenkező esetben szívás. Sikálás ezerrel.
Barnus jól van, ma ismét ment bölcsibe, remélem, nem szed össze semmi újabb nyavalyát. Sajnos Benedek még mindig taknyos, és még mindig képes úgy köhögni, hogy a frászt hozza rám. És sajnos ismét felébred éjszaka legalább egyszer. Úgyhogy alvás fronton újra komoly lemaradással küzdök. Ráadásul a hétvégén mama-program volt, ami tovább mélyítette alvásdeficitemet. Ilyenkor mind a négyen egy szobában éjszakázunk, ergo ha bárkinek bármi kínja van, akkor én tutira felébredek. Kezdte Gábor, aki miatt éjfél előtt nem is lehetett aludni, mert addig szöszmötölt még odakinn. Majd Barnus fél kettőkor egy kis rossz álom miatti kiabálással folytatta, amire persze Benedek is rögtön felébredt. Akkor még vissza tudtam altatni, de negyed négykor jelentkezett szopiért. A következő körben, reggel hatkor, ismét Barnusom „Mami hol vagy?!”-kiáltozására riadtam fel, –mivel ő altatta, és nem találta maga mellett az ágyban, totál kétségbeesett. Ezzel párhuzamosan arra lettem figyelmes, hogy a kicsi éppen nagy lendülettel rakja tele a pelenkáját. Ha már úgyis ébren voltam, akkor miért ne tenném tisztába. Közben Barnus lement mamival, mert persze őt hat után már nem lehet ágyban maradásra bírni, ha egyszer felébredt. Tiszta popsival viszont Benedek sem akart visszaaludni, csak cicin volt hajlandó szunyókálni még egy szűk órácskát. Így háromnegyed nyolckor végképp feladtam, és cseppet sem frissen, kipihenten, kipattantam az ágyból.
Sokat gondolkodtam rajta, vajon megakadályozhattam volna-e, hogy mindez megtörténjen? Vajon, ha jobban vigyázok Benedekre, akkor nem lesz Kruppos? Ha nem megy hétfőtől Barnus bölcsibe, akkor nem kapja be az újabb vírust? Ha teljesen, száz százalékosan lemondok arról, hogy bármennyi időt is magammal foglalkozzam, hanem csak a gyerekeimnek, a gyerekeimért élek, akkor kevesebbet lennének betegek? A választ persze nem tudom. És igazából kár is ezen rágódni, ami megtörtént, megtörtént. Abban viszont biztos vagyok, hogy ezentúl tényleg jobban fogok Benedekre vigyázni. Hiába második gyerek, hiába van már némi tapasztalatom, egy csomó olyan dolog történhet, amire egyáltalán nem vagyok felkészülve. Ami nagyobb odafigyeléssel, kevesebb lazasággal talán megelőzhető.
