Nyolchónapos, dundi, szöszi hajú, izgő-mozgó sajtkukac. Már sehová sem mehetek egyedül, mindenhová követ. Pedig csak tegnap sikerült először a hálószoba és a nappali közötti távolságot egyedül megtennie.
Egyik napról a másikra felült, mászni kezdett, majd felállt. Csak kapkodom a fejem az újabb és újabb produkciói láttán. Nagyon bátor, kíváncsi, mondhatni vakmerő. Ma nagy merészen a lábamba kapaszkodva felállt, és büszke vigyorral az arcán elengedte a lábamat. Néhány másodpercig sikerült állva maradnia, aztán persze elvesztette az egyensúlyát, és elég nagyot zakózott volna, ha nem kapom el. Mindezt úgy követte el, hogy előtte néhány órával már egyszer elég csúnyán hanyatt vágódott a kanapéba kapaszkodva a nappaliban. Szerencsére a szőnyegen landolt, de azért így is jó nagyot koppant a fejecskéje. Néhány perces üvöltés után már nem is emlékezett semmire. Ott folytatta a felfedezést, ahol abbahagyta.
Őszintén szólva, számomra új ez a nagy merészség. Barnabás sem volt egy lassú, egyhelyben ücsörgős baba, de azért ennyire nem volt bevállalós. Az önállóan felállást kilenc-tíz hónapos korában kezdte el próbálgatni, addig beérte azzal, hogy a járókába, bútorokba kapaszkodva sikerült neki. Benedek viszont egyfolytában azt gyakorolja, hogy négykézláb állásból megpróbálja magát kinyomni. Úgy tűnik, mintha a mászás nem igazán elégítené ki, és máris valami új, hatékonyabb közlekedési módot szeretne elsajátítani. A másik, ami számomra új ebben a korban, hogy mindenre felmászik. A hétvégén már megmászott három lépcsőfokot, ma a lavór és a bátyja ágya volt az aktuális célpont. Attól tartok, jó nagy esések és koppanások várnak még rá, mire megtanul rendesen járni.
Na nem mintha utána könnyebbé válna a helyzet. Nincsenek illúzióim. Barnus meglehetősen óvatos volt, sokáig nem mert egyedül lecsúszni a csúszdán, esze ágában sem volt olyan helyre felmászni, ami túl magasnak tűnt. Sokszor még úgy sem, hogy ott álltam mellette. Ahogy elfigyelem az öccsét, őt majd vagy bekötözöm a babakocsiba a számára túl veszélyes helyzetekben, vagy lépten-nyomon a sarkában fogok lihegni, nehogy a nyakát szegje valahol.
Döbbenet, már ilyeneken agyalok, pedig még csak most született. Egy édes kis szuszogó, nyugodtan fekvő csomagocska volt nemrég, elaludt a mellkasomon, és szinte egyfolytában cicin akart lógni. Alig pár hónap alatt egy öntudatos, kíváncsi, akaratos – igen, már most rendkívüli akarat szorult belé, amit parancsoló kurjongatásokkal szokott kifejezésre juttatni – vasgyúró lett belőle, akit szinte nem is tudok kézben tartani, mert amint meglát valami érdekeset, kiugrik, kicsavarodik a karjaim közül. A szopizást nagyjából két perc alatt elintézi, és már este is csak elvétve alszik el cicin. Csak az ágyában fekve lehet lecsillapítani, az jelenti számára egyértelműen azt, hogy most aztán pihenni kell. Ha a kíváncsisága és felfedező kedve kielégítésre kerül, azaz jövünk-megyünk, érdekes emberekkel és dolgokkal találkozunk, akkor rendkívül kedves, mosolygós baba, szinte soha nem is sír. Ha viszont itthon vagyunk kettesben és nem történik semmi különös, hamar elunja magát, nyűgösködni kezd. Szerencsére elég ritka az ilyen, hiszen szinte mindig akad valami elintézni való, ami miatt menni kell valahová.
Kíváncsi leszek, jövő ilyenkor mi vár rám? Hogyan fogom menedzselni a játszótéren szanaszét szaladó másfélévest és a bátyját? Vajon Barnus négy és fél évesen már elég megbízható lesz, hogy nem rohan el vakon, ha eszébe jut valami? Vajon Benedek őt fogja majd követni, vagy egészen más irányba indul? Izgalmas kérdések. Egy év múlva meglátjuk…
