Két nyolc és fél hónapos csecsemő, egy három és féléves eleven fiúgyerek, négy kimerült szülő és három okoskodó nagymama. Vajon ideális felállás egy felhőtlen, pihentető nyaraláshoz?
Jelentem, kipróbáltuk. Állítom, nem az. Cseppet sem. Az elmúlt hét tapasztalatai alapján sajnos egyet le kell szögeznem: még mindig nem vagyok eléggé rutinos anya. Még mindig nem vagyok kellőképpen előrelátó, sem kellőképpen türelmes, sem kellőképpen nemtörődöm. Amiben biztos voltam, hogy ha négyesben elmegyünk nyaralni, az minden lesz, csak pihenés nem. Maximum esténként tudunk egy-két órácskát kettesben beszélgetni, ha még marad erőnk az egész napos gyerekzsivaj után. Vagy esetleg akkor, ha ne adj Isten sikerül a két gyereket egyszerre lefektetni ebéd után, aminek az esélye kb. egy a százezerhez.
Sebaj, gondoltuk, majd megoldjuk a helyzetet egy-két nagymamával. Meg közben kitaláltam – igen, bevallom az én botor ötletem volt -, hogy menjünk együtt barátnőmékkel, akiknek a kisfia egyidős Benedekkel. Azt viszont nem vettem számításba, hogy épp eléggé necces az én két gyerekem napirendjét valamennyire összehangolni, hát, ha még ehhez hozzájön egy másik, totál más alvási szokásokkal rendelkező csecsemő. Aki ráadásul éjszaka egy-két óránként felébred, reggel fél hatkor riadót fúj, napközben pedig többemberes mutatvány egy félórás szundikálásra bírni. Pont, mint annak idején az én Barnusom tette.
Nos, szóval adott ez a helyzet, ami már önmagában is eléggé idegőrlő. De mi ezt még tovább fokoztuk három segítőkész nagymamával. Egy fiús anyós, egy lányos anya, egy nyolc hónapja nem alvó, rendmániás meny, egy álomkóros fiú és egy nyűgös, fogzó csecsemő az egyik oldalon. A másik oldalon egy észosztó, unokáját mindenáron nevelni akaró nagymama, az ettől baromira frusztrált, hisztis lánya, a nagymamával nem éppen harmonikus viszonyban álló vő, a három és fél éves folyton pörgő, nyüzsgős, hangoskodó fiúunoka, és a kisöccse, aki szintén fogzik, szopik, és éjszakánként többször felébred.
Naná, hogy mikor az egyik kicsi elaludt, Barnus pont akkor nyomta le az aktuális hiszti-nagyjelenetét. Persze azon sem lepődtem meg, hogy akadtak a társaságban olyanok, akik nem értettek egyet a nevelési módszereimmel – élen a saját édesanyámmal. Ez számomra eléggé kellemetlen érzés volt, mintha én lennék felelős mindenki nyomoráért egyszerűen azáltal, hogy az alig óvodáskorú gyermekem még nem eléggé érett és empatikus ahhoz, hogy csendben legyen, amikor más aludni szeretne. Még szerencse, hogy pont Bruno Bettelheim nagyszerű könyvét hoztam magammal olvasnivalónak, így elég volt csak pár oldalt átfutni, hogy megerősítsen abban, ami számomra fontos a gyermeknevelésben.
Igen, és mindezért még fizettünk is. Kibéreltünk egy nagy házat, ami a hangszigetelését, a szobaelosztását tekintve csapnivaló, ám cserébe csodálatos panorámában gyönyörködhettünk, ha sikerült pár percre leülnünk a teraszon. A pozitív oldalt erősítette a tulajdonos kedvessége és segítőkészsége, a ház alatti pincében literszámra rendelkezésre álló finom balatoni borok, a jó levegő. Esténként, mire végre elcsendesedett az aprónép, mégiscsak jó volt kiülni, a kilátást csodálni, és jókat beszélgetni. A napközbeni összezörrenések, apró konfliktusok, a krónikus alváshiány ellenére senkinek sem akaródzott korán lefeküdnie. Addigra valahogy elszállt az álmosságunk. Elvégre is, nem azért jöttünk el ide, hogy aludjunk! Aludni, azt otthon is lehet…
