Nagyon nehéz volt! - foglalta össze röviden és tömören az elmúlt évtizedek eseményeit nagymamám. Háborúval, nélkülözéssel, öt gyerekkel, és hatvan év házassággal a háta mögött…
Vasárnap kilencvenkét éves lett. Szombaton meglátogattam a szövetség utcai ápolási osztályon. A nem éppen szívderítő körülmények ellenére jó egy órát beszélgettünk, leginkább a múltról. Az a döbbenetes, hogy úgy mesél hatvan évvel ezelőtti eseményekről, mintha tegnap történtek volna.
Tizenhat évesen férjhez ment – ez akkoriban, a harmincas évek derekán, faluhelyen teljesen normális dolog volt. Tizennyolc évesen – amikor én azon tépelődtem, vajon melyik főiskolára fogok jelentkezni -, ő már első gyermekét ringatta. Családtervezésről, szülésfelkészítőről szó sem volt! Lánya otthon született, a szülői ágyban. Azt sem tudta, mit kell tennie, sohasem hallott a különböző légzéstechnikákról, vajúdást könnyítő pozíciókról, kitolásról. Csak kiabált, nagypapám meg csókkal próbálta betapasztani a száját. Végül mégis kibújt az a gyerek magától, mindenféle beavatkozás nélkül.
Aztán jött a háború, megszületett nagybátyám, nagypapámat pedig a frontra vitték. Néhány hónap múlva hazajött, megpróbált külföldre szökni mondván, majd visszajön a családjáért. Nagymamám közben újra terhes lett – hosszas tépelődés után, szülei tanácsára elvetette a gyermeket. Se kórház, se orvos, csak egy asszony volt, aki elindította a vetélést. Durván, fájdalmasan. Beleborzongok, ha arra gondolok, milyen szörnyű lehetett ilyen döntést hozni! Körülötte feje tetejére állt a világ, ő meg egyedül, két gyerekkel, vajmi kevés reménnyel a szívében, hogy a férje visszatér valaha.
Aztán persze visszajött, mivel emigrálási kísérlete kudarcba fulladt. Egy darabig kénytelen volt bujkálni az oroszok elől – ezt a történetet már gyermekkoromban is többször hallottam. Megszületett második nagynéném is, közel egy évvel a háború vége után. Majd még három terhesség, és két gyerek következett, köztük utolsóként anyám.
A nagy tragédiák mellett persze volt néhány hétköznapibb nehézség is. Nagypapám összeszűrte a levet a falu özvegy szépasszonyával – nagymamám utánuk ment, hogy megbizonyosodjon a dolgok állásáról. Mindez mit sem változtatott azon, hogy szerette, s nemhogy megbocsátott, még ő kérdezte félve hazatérő urát, hogy ugye nem fogja most őket elhagyni? De szemet hunyt nagyapám ennél durvább tettei felett is. Egyszer még egy vasvillával is felsértette dédnagyanyám fejét, mikor az nem akarta a lányát hozzá engedni! Sőt, gyermekkoromból emlékszem papa jó pár nem éppen kedves beszólására. Ő mindezek ellenére szerette, és sírig kitartott mellette. Hatvan éven keresztül.
Manapság már jóval kevesebb miatt válóperes ügyvédért kiáltunk. Pont a minap olvastam, hogy régen nem elsősorban az érzelmek, hanem a gazdasági szükségszerűség tartotta össze a családokat. Mert mihez is kezdett volna egy elvált nő ennyi gyerekkel egy kis faluban? Bár talán öt poronttyal még ma is meggondolná egy mégoly emancipált nő is, hogy nem egyszerűbb-e talán mégis lenyelni néhány keserű pirulát, mintsem egyedül küzdeni a család megélhetéséért. Mert, ahogy körülnézek, az esetek nagy részében az apák – tisztelet a kivételnek –nemcsak az asszonytól, hanem a felelősségtől is elválnak. És ezen sem a tartásdíj, sem a láthatás nem tud érdemben változtatni.
