Az élet fiúkkal

Mindig is kilógtam a sorból. Igyekeztem pont nem olyanná válni, mint mindenki más, máshogy öltözködni, másra vágyni, máshogy élni. Mikor szociológiából a non-konformizmust tanultuk, büszkén vallottam: én non-konformista vagyok!

Nagyon érdekes dolgot vettem észre magamon. Olyan berögzött szokásokkal hagytam fel mostanában, amikről nemrég még azt hittem, életem végéig velem maradnak. Olyan dolgokat teszek meg nap mint nap, amelyekről alig pár hónapja azt gondotam, sosem lennék rá képes...

Jó egy hónapja nem írtam semmit. Na nem mintha nem lett volna mit, egyszerűen nem jutottam odáig, hogy még ezzel is foglalkozzak. Felpörögtek az események ezerrel, minden folyamatosan változik körülöttem.

Olyan, mintha egy gyorsvonaton ülnék, és robognék az éjszakában egy távoli, ismeretlen, izgalmas cél felé. Ha kinézek az ablakon, fények villannak fel, melyekben olyan dolgokat látok, amelyeket eddig észre sem vettem.

Kívülről úgy tűnik, kemény csaj vagyok. Csak néhányan ismernek annyira, hogy tudják, ez csak külső máz, egyfajta védekezési mechanizmus, hogy ne kelljen kifejezni az érzéseimet.

Némileg az előző bejegyzésem gondolatmenetéhez kapcsolódóan azon töprengtem el, hogy vajon hányan vagyunk, akik fel merjük vállalni a felelősséget a saját sorsunkért? Hányan merünk a tükörbe nézni, és elismerni, ha hibáztunk, ha tévedtünk, ha megváltoztunk régi önmagunkhoz képest?

Két fajta ember létezik. Az egyik, aki megelégszik azzal, amije van. A másik sohasem elégedett, mindig, mindenből többet akar. De vajon hogyan lehet eljutni a megelégedettség érzéséhez?

Szüleink is emberek. Amikor felnőttként, a maguk emberi mivoltában, gyengeségeikkel, hibáikkal együtt látjuk őket, az bizony néha kiábrándító. Az isteni, tökéletes lény, akibe gyermekként feltétlen bizalmat helyeztünk, eltűnt. Mintha soha nem is létezett volna.

Hónapok óta tartó intenzív önismereti munkám során olykor meglepő következtetésekre jutok. Végre a saját bőrömön tapasztalhatom meg, hogy milyen az, amikor egy szakember segítségével én magam találom meg a válaszokat életem nyugtalanító kérdéseire.

A hosszú hétvége egyik délutánján alkalmunk nyílt Gáborral teljesen spontán beülni egy moziba, és lesz ami lesz alapon megnézni egy filmet, amit éppen akkor és ott vetítettek. Nagyon is jól választottunk, úgy gondolom.